Folyamatos múlt

Elhagyva a nyelvészkedést, az emberiség történelme maga a folyamatos múlt. S ha sokan meg is kísérelték, hogy megszakítsák például az emlékezés folyamatát, azaz megpróbálják a múlt bizonyos eseményeit kitörölni a könyvek lapjairól vagy az emlékezetünkből, nem sokszor jártak sikerrel. Valahol mindig előbújnak a történetek, mint a búvópatak, és nem hagynak felejteni. Szerencsére. Mert felejteni bizony vétek! Kivált, ha a történelem eseményeiről van szó.

Most, hogy a minap kiderült, folyamatában, azaz megszakítás nélkül immár negyedik alkalommal alakíthat kormányt a jelenlegi miniszterelnök, Orbán Viktor, rendre megszólalnak az okosok és a kevésbé okosok arról, mit ígér a folytatás. Nos, szerintük többek közt azt, hogy hatalmas gazdasági kihívásokkal kell szembenéznünk. Ezt aligha tudnánk cáfolni. Az infláció kordában tartásának nehéz feladatától kezdve a rezsicsökkentés elvének megtartásáig sok minden előkerült, ami a jövendő felada-tait illeti, és valóban, mindegyik hordoz kockázatokat, kivált, mert hihetetlenül bizonytalanná vált a világ. A bizonytalanság vált állandóvá, és ez az állapot senkinek sem könnyíti meg az életét.

A leendő kormányét sem. Ám ha nem felejtjük el a múltat meg a történelmünket, amely folyamatos, nem árt emlékezni a tizenkét évvel ezelőtti események egyikére-másikára, hiszen kis híján ugyanez idő tájt, azaz 2010 májusának utolsó napjaiban alakult meg – nyolcévnyi ellenzékben töltött idő után – a második Orbán-kormány. S alig telt el másfél hónap, amikor arról értesülhettünk az újságokból, hogy július 17-én dolgavégezetlenül, mi több, dühösen távozott országunkból az IMF és az EU küldöttsége. Azért jöttek rögvest a győzelem után, hogy a magyar kormánnyal tárgyaljanak, és bizony a tárgyalások nem vezettek eredményre. Akkor ugyebár már húsz esztendővel túl voltunk országunk kifosztásán, hiszen a posztkommunista kormányokkal való tárgyalásokon a fentebb említett tárgyalók úgy haladtak, mint kés a vajban, ami kifosztásunkat illeti.

Ezúttal is ilyesmi lett volna a cél. Akkori sajtóhírek szerint például a közösségi közlekedés reformját illetően is ránk akarták erőltetni saját ötleteiket. A hatalmas nyereséget bezsebelő pénzintézetekre kivetett különadók is nagyon fájtak nekik, az meg kivált, amikor azzal szembesítette őket az akkor új kormány, hogy a devizahiteleket bizony előre megfontoltan és tisztességtelenül, nyereségvágyból erőltették ránk. A tárgyalásokról kiszivárgott hírek szerint a vendégek azt is az új kormány szemére vetették, hogy országunk és benne a magyar emberek sokat költenek. Magyarán megszorításokat javasoltak. Kibicnek, mint tudjuk, semmi sem drága, az IMF és az unió korifeusainak szándékait és erőszakosságát az elmúlt években pedig már bőségesen volt alkalmunk megtapasztalni.

Nincs kizárva, hogy a vasárnap megtartott választás után is kapunk majd „jó tanácsokat”. Mostanában már úgy tűnik, nem divat küldöttségeket küldözgetni az EU-ból a rabszolgának kiszemelt országokba, hogy tárgyaljanak. Mostanában inkább a kényelmesebb utat választják, raportra hívják Brüsszelbe a „bűnösöket”, némi megleckéztetésre, és ott kiabálják a fülükbe, hogy aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére. Meg persze arcátlanul arról is tájékoztatják, hogy beleavatkoznak országának parlamenti választásába.

Aligha vagyok egyedül, aki kíváncsian várja, hogy a magyar választási eredményeket miképpen kommentálják „jóakaróink”. Az egyik, aki Verhofstadt névre hallgat, már meg is tette, mondván, „vasárnap este a gyűlölet győzött Magyarországon”. Nos, nem csak a történelem ismétli önmagát, ő is. Benne állandóan a gyűlölet győz. S mint ahogy nem felejtjük el a tizenkét évvel ezelőtti IMF- és EU-„látogatást”, amelynek vége a dicstelen távozás volt, Verhofstadtnak Nagy László versének egy pár szavas részletével üzennénk. (Tudjuk, hogy falra hányt borsó, de mégis!) „S dúlt hiteknek kicsoda állít káromkodásból katedrálist?” Senki, mi ezt tudjuk. Jó, ha ezt ő is tudomásul veszi, miközben másokat káromol.

(A szerző újságíró)