Bogár László

Vélemény és vita

Ez (volt) a tét

Mikor ezeket a sorokat írom, még nem ismert a választások eredménye, így ez az írás nem esélylatolgatás, hanem inkább egy töprengésfüzér arról, hogy milyen kihívások előtt áll Magyarország, és e kihívásokra adott válaszok minősége miként kapcsolódik a rendszerváltás rendszerének uralmi struktúrájához, annak belső feszültségeihez. Bár a rendszerváltás rendszerének uralmi elitjei a lejátszástechnikai felszínen élet-halál harcot vívnak egymással, ám van egy olyan kérdés, amelyben kimondatlanul is egyetértés volt közöttük. Ennek jobb megértéséhez érdemes felidézni, hogy a 33 évig tartó Kádár-rendszer után a rendszerváltás rendszere is eljutott most a 33. évfordulójához. Ahogy a Kádár-rendszer legitimációs bázisa 1956 negatív megítélése volt, a 33. évébe lépő rendszerváltás rendszerének is van egy hasonlóan hamis legitimációs talapzata.

Ez értelemszerűen az, hogy a Nyugat által uralt globális hatalmi rendszerbe való visszaillesztésünk történelmileg az egyetlen lehetséges stratégia a magyar társadalom számára. Nem véletlen, hogy a rendszerváltás rendszerének „nincs neve”, pontosabban az uralmi elitek reprezentánsai nem szívesen vállalkoznak arra megnyilvánulásaik során, hogy nevén nevezzék a rendszert, mert tisztában vannak vele, hogy a történelmileg vesztes többség számára maga a rendszer kezdettől fogva csak egy üres ígérethalmaz állandó ismételgetését kínálja fel.

Egymás kormányzati ciklusait persze szívesen minősítik a lehető legnegatívabb jelzőkkel, de minden ilyen alkalommal gondosan ügyelnek arra, hogy ez is csak azt a hamis hitet erősítse meg, hogy maga a rendszer (mármint a rendszerváltás rendszere) kitűnő, csak az a baj, hogy az uralmi riválisok kormányoznak éppen. Tehát, hogy nem a rendszerrel van a baj, azzal éppen nem, hanem azzal, aki éppen kormányoz benne, már feltéve, hogy nem ők azok, akik kormányoznak.

Ahogy a Kádár-rendszerben 1956 valóságának feltárása számított a legmélyebb tabunak, a rendszerváltás rendszerének érinthetetlen legfőbb tabu kérdése az, hogy a „liberális demokrácia és szabad piacgazdaság” fedőnéven futó, valójában egy „nem létező” globális hatalmi szuperstruktúra kegyetlen diktatúrájaként üzemeltetett rendszer semmilyen körülmények között nem tud (és persze nem is akar) szabadságot és jólétet teremteni a magyar társadalom többsége számára.

Vagyis ahogy a Kádár-rendszerben a legsúlyosabb bűnnek az számított, ha valaki kimondta, hogy Kádár és rendszere csak a szovjet birodalmi elitek diktatúrájának kreatúrája, úgy a rendszerváltás rendszerének elitjei pedig azért igyekeznek mindent megtenni, hogy magukat a „szabadság” bajnokainak tüntessék fel, miközben valójában a rendszerváltás mindössze az egyik birodalom diktatúrájából egy másik birodalom diktatúrájába történő áttolásunkat jelentette.

A rendszerváltás rendszerének uralmi elitjei számára a legdöntőbb legitimációs talapzat, hogy az új rendszer szabadságot és jólétet hozott mindenkinek, és ha mégsem, az kizárólag azért lehet, mert éppen „nem jó” kormány uralkodik. És mivel ez egy hamis feltételezés, hisz adott globális hatalmi feltételek között „a szabadság és jólét” a többség számára nemcsak megvalósíthatatlan, de értelmezhetetlen is, így ez a tabu érinthetetlen. A helyzetnek tehát adott globális hatalmi feltételek között egyszerűen nincs megoldása, így az uralmi elitek közötti feszültség azért van folyamatosan erősödőben, mert minden kudarcért kizárólag egymást okolhatják/vádolhatják folyamatosan és kölcsönösen, magát a „rendszert” és pláne a rendszer felett a valóságos diktatúrát gyakorló globális hatalmi rendet nem.

A rendszerváltás rendszerének első húsz éve során ez a tabu tökéletesen működött, a kormányképes uralmi struktúrák és reprezentánsok soha még csak kísérletet sem tettek e tabu érintésére sem. Ám 2010-re a magyar társadalom vesztes többsége számára maga az egész rendszer vált elfogadhatatlanná, és arra a döntő fontosságú kérdésre kereste a választ, hogy akad-e a rendszer eredeti uralmi elitjei között olyan alakzat, illetve olyan reprezentáns, aki képes és hajlandó vállalkozni a „lehetetlenre”, vagyis arra, hogy kísérletet tegyen a tabu ledöntésére, annak kimondására, hogy a rendszerváltás rendszere nemcsak szabadságot és jólétet nem hozhat a magyarság történelmileg vesztes többsége számára, de még további lesüllyedését sem képes megakadályozni.

Mivel túl nagy választék nem nagyon adódott, ezt az alakzatot a Fideszben, és ezt a reprezentánst Orbán Viktorban vélte felfedezni a magyar társadalom vesztes többsége. Az egymást követő három választáson elért kétharmados többség azt látszik visszaigazolni, hogy a korrekciós kísérlet nem teljesen lehetetlen, bár, ahogy az várható volt, tektonikus feszültségeket gerjeszt a globális hatalmi rendszerrel való érintkezési felületeken. Az is várható volt, hogy e feszültségeket kihasználva és ezeket hamis elbeszélési móddal magyarázva a rivális uralmi csoportok mindent megtesznek annak érdekében, hogy megdöntsék a rendszerkorrekciós kísérletet.

A választások legfőbb tétje az (most már csak volt), hogy ezek a hamis narratívák célba érnek-e. Ezt a tétet igazán drámai „létkérdéssé” az teszi (tette), hogy roppant energiákat gerjesztő és brutális következményekkel járó átrendeződések kezdődtek el a globális hatalmi térben, így egy ilyen helyzetben végbemenő kormányváltás önmagában is rendkívül kockázatos lenne. Ha ehhez azt is hozzátesszük, hogy a rivális uralmi csoport kollaboránsként véget vetne a korrekciónak, a kockázat végtelenre nőne/nőtt volna. 

(A szerző közgazdász)

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

Demagóg

ĀFricska. Mikor ezeket a szavakat kopogom a számítógépbe, természetesen még nem tudhatom, mit hoz a holnap

Brém-Nagy Ferenc

Brém-Nagy Ferenc

A cselekvés képessége

ĀSzerencsés helyeken és szerencsés időkben a parlamenti választásnak ritkán van igazán sorsdöntő tétje