Vitéz Ferenc

Vélemény és vita

„Aki alszik, aludjon, aki él, az éljen”

Szobakatedra

A véletlenekben nem hiszek – mindennek oka és célja van. A könyvek sorsszerűen kerülnek a polcunkra, bár néha az a sorsuk, hogy nem olvassuk el őket. A verseknek is rendeltetésük van. Igaz ugyan, hogy a költészet nem old meg semmit, viszont a világon mindenre van válasza.

Újra aktuális Babits ars poeticája, a Jónás imája. Nem régen tárgyaltuk az egyetemi órán, s az utolsó két sor – „vagy míg az égi és ninivei hatalmak / engedik, hogy beszéljek s meg ne haljak” – fenyegetésének jelenvalósága óvatosságra int. A Szabó Lőrinc által olvasott Összes versek ezzel zárult, erre utal megjegyzése, amely szerint a „gyűlöllek” a kötet első szava (a Levelek Irisz koszorújából nyitóverse, az In Horatium kezdődik így), a „halál” pedig az utolsó. „Egyik sem olyan embernek a szava, aki jól érezte magát a földön. (…) Betegség volt már a puszta fogékonysága, szenvedés a finomsága és még nagyobb, állandóbb fájdalom a kivágyódása magából: a szellem kísérteties erotizmusa a matéria felé, a nő, a lelkes társ, a barát felé. Az Isten felé. A próbálkozások felé. Minden felé, ami legalább pillanatokra megváltást ígér.”

Kosztolányi 1936. novemberi halála késztette Babitsot arra, hogy békekísérlettel közelítsen fiatalsága első barátjának emlékéhez, akitől lassan eltávolodott. Úgy beszélt róla, mintha magáról beszélne, saját határairól és korlátairól. Közösek voltak az értékgyökerek: mindketten vágytak a világ teljes átélésére és kifejezésére, ennek eszközét a magyar nyelvben keresték, amelyet mind a ketten imádtak, „de elégedetlenek voltunk avval a móddal, ahogyan ezt az eszközt idősebb kortársaink használni tudták és merték. Korunk magyar irodalmát megvetettük (…). Erősebb példákért a múlthoz fordultunk, főleg a múlt utolsó nagyjához, Arany Jánoshoz.”

Úgy vélte, Kosztolányi volt a „józanabb, gyakorlatibb” költő, aki vele ellentétben az állandó ihlethez makacsul ragaszkodott. „Szakítottam a költészet regényes konvencióival, és gúnyolva beszéltem az ihletről. Viszont teljesen ki voltam szolgáltatva az ihletnek, amelyben nem hittem. Sohasem tudtam rabbá tenni, mint ő; kedvemre idézni s rendelkezni vele, akár a mese hőse a szolgáló szellemekkel, melyek egy gyűrűforgatásra megjelennek.

Neki mindig rendelkezésére álltak; elkísérték az újságírás robotjába; segítő sugalmuk tökéletes műremekké emelt egy-egy röpke cikket, levelet, riportot. Ő valóban megtörte a paripát, keményen kilovagolva, hogy minden lépése tánc lett.” Kosztolányi zokon vette, mikor Arany nyelvét Babits „dekadensnek” nevezte. „Pedig közel állt hozzá a dekadens életérzés; az ősökben azonban erőt és egészséget akart látni. Erőt és egészséget látott az életben is, melyet többre becsült az irodalomnál; a valóságban, melybe úgy fogózott, mint iskolába adott ideges gyermek izmos és paraszt apjába.”

Elidőzünk a háborús megrázkódtatás különböző megítélésénél, aztán az eltérő irodalmi ízlésnél. Babits önmagát Dantén, Kosztolányit pedig Shakespeare-en keresztül jellemezte. A szépben és rútban, az erényben és bűnben egyformán és tárgyilagosan gyönyörködő, csak az ábrázolás kedvéért ábrázoló Shakespeare-rel szemben Dante, a szenvedélyes és intellektuális lírikus matematikai rendbe szorítaná a zűrzavart, s minden igazságtalanság felháborodással tölti el. S nem véletlenül nevezte Shakespeare-t Kosztolányi választott példaképének, aki hat évvel korábban azt válaszolta egy körkérdésre, hogy ha férfiideáljára gondol, akkor Shakespeare-t látja maga előtt. „Ő a magas előkelőség, aki mindent megért, mindenkihez közel van, és a tömegtől távol. Tétovázó, de a döntő pillanatban megbocsátó, külső megjelenési formájában, mint Hamlet, maga az udvariasság, belső mivolta pedig az irgalom.”

Kosztolányi egyik kulcsfogalma volt az irgalom (a bajok orvoslásának egyetlen lehetősége) az Édes Anna című regényben, föltűnik a morális jelleg több novellájában és a Meztelenül című kötet verseiben is. Elhidegülésük okát amúgy Babits nem az irodalomerkölcsi nézetekben látta, hanem Kosztolányi „hanyagságában”. Mintha az évek során „leszállította volna igényeit, előkelően kiejtve kezéből a súlyosabb értékeket”, míg őt a „könnyű és kicsi dolgok” nem vonzották. Igyekezett félretenni a „tetszetős hangulatokat” és „érzelmes rajzokat”, a „puskini színezésű halk és elegáns vázlatokat”, melyek ugyan népszerűek voltak, de Babits ezt „árulásnak” tekintette.

„Én ezt nem tudtam megérteni. Én a költészetben mindig maximalista voltam, alig képzeltem költőt, aki nem a legnagyobbat akarja, amit tud, csodálkoztam e hanyag ujjgyakorlatokon. (…) Túl jó rímei is kedvetlenítettek. Mi szüksége ezekre az olcsó ékszerekre? Én is szerettem a rímet, de csak ha úgy nő ki a sor végén, magától, mint az ágon a virág.” De néhány nagyobb vers mellett kiemelte a Szegény kisgyermek panaszai ciklusát. Felismerte, hogy a haláltéma „súlyos és kemény gondolata” elmélyítette a Kosztolányi-lírát: „Egész életműve mintha csak előkészület lett volna arra a néhány utolsó versre, amelyben ez a gondolat megérik és kiteljesedik: a halál gondolata. (…) Utolsó versei, melyek a magyar költészet csúcsalkotásaihoz sorakoznak, mindenkinek a saját haláláról énekelnek.”

Kosztolányi 1885 virágvasárnapján született. Virágvasárnap előtt lapozzunk most Babits Húsvét előtt című verséhez, amelyet a nagy háború derekán, 1916 tavaszán írt. Fölolvasta a Nyugat estjén, változtatott apolitikus attitűdjén – békét követelt. A vers helyettesítette a cselekvést, tisztában volt vele, hogy az ő fegyvere csak a szó. A Jónás könyvében az Úr így szól a prófétának: „A szó tiéd, a fegyver az enyém. / Te csak prédikálj, Jónás, én cselekszem.” S a Húsvét előtt című versben így „prédikál” Babits: „Aki alszik, aludjon, / aki él, az éljen, / (…) Ó, béke! béke! / Legyen béke már! / Legyen vége már! / Aki halott, megbocsát, / ragyog az ég sátra. / Testvérek, ha túl leszünk, / sohse nézünk hátra!” 

(A szerző irodalomtörténész)

Kapcsolódó írásaink

Brém-Nagy Ferenc

Brém-Nagy Ferenc

A cselekvés képessége

ĀSzerencsés helyeken és szerencsés időkben a parlamenti választásnak ritkán van igazán sorsdöntő tétje

Bogár László

Bogár László

Ez (volt) a tét

ĀEz az írás nem esélylatolgatás, hanem inkább egy töprengésfüzér arról, hogy milyen kihívások előtt áll Magyarország