A szabadság erénye

Modern, népképviseleti parlament Magyarországon 1848 óta létezik. Országgyűlés azelőtt is volt két táblával (asztallal), ebben viszont csak a főrendek és a főbb egyházi méltóságok (felsőtábla), illetve főként a megyei nemesség és a városi polgárság követei vehettek részt (alsótábla). Egyetértés szinte soha semmiben nem alakult ki, legfeljebb a kiváltságok („szabadságok”) védelmében. Mégis ebből a gyűlésből nőtt ki a rendi országgyűlések nagyszerű időszaka, a „reformkor”. Amikor mindkét tábla legjobbjai állást foglaltak az ország modernizációja mellett, beleértve például a népképviseleti országgyűlés és az ennek felelős minisztérium (kormány) létrehozását is.

A népképviseleti parlamentarizmus, amely ma is működik – a megfelelő javítások után –, a választópolgárt alapvető jogokkal ruházza fel. Jogunk van eldönteni, kik képviseljenek minket, mivel arra már nincs lehetőség, hogy minden ember maga intézze a közügyeket. Valójában tehát a választás közjog. Ugyanilyen közjog a népszavazás, amikor bizonyos kérdésekben közvetlenül – a parlamentet is felülírva – foglalhatunk állást. Most éppen a gyermekeink jövőjéről. A választáson jogunk van elbírálni, hogy a képviselőink hogyan dolgoztak; megerősíteni őket vagy akár leváltani is.

A népképviselettel a világ egyes részein együtt jár a társadalom engesztelhetetlen kettészakadása. Ennek a szembenállásnak erős kulturális mellékzöngéje van. Nem kellene, hogy így legyen, de nálunk is ez a helyzet. Úgy tűnik – s ennek hirdetésében az entellektüelek járnak az élen –, hogy a demokrácia hívei és ellenségei közt folyik a küzdelem. Vitára így semmi esély. Felrémlik bennem, amikor a „baloldal” a felháborodástól fuldokolva tiltakozott az ellen, hogy az Alaptörvény szerint „HAZÁNK neve Magyarország”. A hétpróbás politikustól a pulóveres elemzőn át a dupla tokás színészig kántálni kezdtek „rezsimről” meg „kurzusról”. Azután rekedtre énekelték magukat a diktatúráról.

A magyar népképviselet törvényesen jött létre, de a békés kifejlődés lehetősége nem adatott meg. Szabadságharcra volt szükség. Ez kissé elfedte a nézetkülönbségeket. Az első országgyűlést a Habsburgokkal kezdtük (István nádor nyitotta meg), de nélkülük fejeztük be, kimondva függetlenségünket. A tanácskozások színhelye a mai Pesti Vigadó helyén álló épület volt, amelyet – jellemző ez is – rommá lőtt az osztrák hadsereg.

Az országgyűlés első ülésén ott volt Széchenyi István is. Feljegyezte: „Első országgyűlés!! Nem az utolsó is egyben? A legszomorúbb sejtelmekkel vagyok teli.” A Háznak aztán menekülnie kellett Debrecenbe. Itt történt meg a függetlenség kimondása. Kossuth beszélt egy órán át, s amikor a döntés megszületett, Nyáry Pál csak ennyit mondott: „Finis Hungarie.” De az éppen ott tébláboló „nép” éljeneket dörgött és kalapjait hajigálta a levegőbe – írja Jókai. Az országgyűlés orosz–osztrák harapófogóban Szegeden ülésezett utoljára. Állítólag tizenegyen voltak jelen.

Széchenyi István aggodalmai jogosak voltak, tizenkét évig önkényuralom valósult meg. Erdélyt, Horvátországot, a délvidéki területeket elválasztottak az országtól. A magyarság java tudta, hogy nemzeti létünk függ a parlamentarizmus működésétől. Volt még erőnk és eltökéltségünk. Ez arra késztette Ferenc Józsefet, hogy összehívja a parlamentet. Az önjelölt király célja – bizonyos engedmények mellett – Magyarország betagolása volt a Bécsből irányított birodalomba. Ezzel szemben szinte egységesen lépett fel a magyar országgyűlés.

Ellentét a formában volt: feliratban (finomabban) vagy határozatban (durvábban) utasítsák-e el a király javaslatait? A követelések és feltételek igen közel álltak egymáshoz, így – bár 1861-ben Ferenc József a feliratra is az országgyűlés feloszlatásával válaszolt – ez lehetett az alapja az 1867-es kiegyezésnek. Meglehet, mégis több jogot áldoztunk fel a kelleténél és elviselhetőnél.

A „boldog békeidőkben” a választások nyíltan zajlottak, igen kis számú résztvevővel. A korszak utolsó választásán, 1910-ben (a népesség túl volt a 18 millión) mindössze négyszázezer ember szavazata döntötte el a mandátumok sorsát! E mandátumok birtokosai szavazták meg a háborút Szerbia (és Oroszország) ellen, és ezek voltak azok is, akik 1918-ban odadobták a káosznak („forradalomnak” mondták) az országot. Tisztelet a kivételnek. A mainál szélesebb választójogot nem lehet alkotni: annál is nagyobb a felelősségünk holnap, hogy gyenge kvalitású képviselőket semmiképpen ne küldjünk a parlamentbe. Háború és káosz: tartsuk távol az országtól.

Felfoghatatlan, hogy a kiegyezés utáni időszak kiemelkedő teljesítményei és személyiségei árnyékában micsoda – „kulturális mellékzöngéktől” hangos – szembenállás, gyűlölködés, kétlelkűség bénította az országot. Az alapvető ellentét 1849-re és 1867-re vezet vissza: együtt vagy külön. Mindkettőnek megvolt a komplett érvrendszere. Mindkettő mellett legalább annyi érv szólt, mint ellene. Ebből nem lehetett jól kijönni. S a tragédiánk éppen az lett, hogy a valóságtól elszakadt, elvont síkon mozgó ideológiai válasz született 1918-ban, nem beszélve 1919-ről. (Ezt is „forradalomnak” mondták.) Ettől is jobb lesz óvakodni.

Az ország szellemi és politikai kettéhasadása a két világháború között enyhült. Magyarázza ezt a közös cél, a trianoni döntés revíziója, az ország újjászervezése. A visszafojtott lélegzet, hogy sikerül-e felállni az után, hogy ránk számoltak? Sikerül-e megfékezni a Szamuelyket és az ellen-Szamuelyket? Sikerül-e feltartóztatni határainkon a sztálini kommunizmust, a hitleri nácizmust? Sokáig sikerült, nem véletlen, hogy ebben a korszakban közelíteni tudtunk a világ élvonalához gazdaságban, kultúrában, tudományban.

Szerepe volt ebben a stabilitásnak, amit a parlament biztosított, egészen a német megszállásig. Aztán kitört a háború, amely végzetesen visszavetette az országot. Még volt egy kétségbeesett kísérlet 1945 és 1947 között, de aztán maradt a történelmi utóvédharc. Kiderült, amit úgyis tudtunk, hogy az erőszakkal uniformizált politikai élet, a gondolkodás szabadságának megtagadása („forradalomnak” mondták ezt is) megrontja a kultúrát, önbecsülést, teljesítményt. Pusztító igény: megtapasztaltuk, nem kérjük.

A választás lehetőségéért küzdeni kellett. Sikerült. Ennél is fontosabb az okos választás képessége. Engem meglepett, hogy 1990-ben, egy történelmi szemvillanás alatt újrateremtődött a társadalom politikai kettéhasadása. Nem mindjárt a választásoknál, de néhány hónap múlva. És ezzel párhuzamosan megjelent a választásellenesség is. Mára krumpliszsákokkal, trágár táblákkal, ki tudja még mivel próbálják lejáratni a népképviseletet. A legsötétebbek már megint „forradalmat” hirdetnek. Közben a szavazatunkat kérik plakátok, hirdetések által. Hm.

A jövő bizonytalan, forog körülöttünk a világ. A történelem nem ismétli magát, de egy képzelt időgépben ülve lehet, hogy egy sötét kor kezdetére jutottunk. Talán (?) a katonai reakciók megfontoltabbak, de a gazdasági érdekek ugyanolyan mohók és tajtékverők, mint a huszadik században voltak. Ilyenkor fokozottan értelmes dolog az egység felé mozdulni, mert a jövővel szembe kell nézni, akkor is, ha a nemzetközi körülmények kedvezően alakulnak és akkor is, ha kedvezőtlenül. Vannak, akikkel mindörökre harcban fogunk állni.

Akik – nem mint Kölcsey – meghalasztanák a nemzetet; akik felülírnák a népakaratot; akik megtagadják és kigúnyolják a keresztény erkölcsöt; akik megvetik a szociális igazságot. Holnap szavazunk: végeredményben a szabadság erényét gyakoroljuk. A voksokra kalandorok és szélsőséges megszállottak is vadásznak. Csak akkor érdemeljük ki a békés, organikus fejlődés további lehetőségét, ha okos döntésünkkel megvédelmezzük nemzetünket, hitünket, értékeinket, melyek közül legfontosabb a szabadság és a béke.

(A szerző történész)