Mivel a posztmodern (a 19. század utolsó harmadától egy évszázadon át uralkodó modernizmus utáni) korszak – a „történelem végével” vagy a 2001-es terrortámadással, mások szerint a 2008-as pénzügyi válsággal – lezárult, logikus kérdés, hogy milyen korszakban élünk, hogyan lehetne kifejezni a poszt-posztmodern fogalmát.
A jelennek csak átmeneti korként illik önmagára tekinteni, viszont hajlamos arra, hogy haladónak, radikálisan újnak vagy szintézisteremtőnek minősítse saját szerepét, pedig inkább eklektikus, tehát ingadozó, különböző irányokat és világképi elemeket válogat vagy kever össze. Azzal most alapos érvelés nélkül keveset mondanék, ha a „digi-modern” kifejezéssel szemben például az identitásharc korszakának nevezném a kétezres évek elejét, már csak azért is, mert figyelmünk egy szűkebb területre, az irodalomra korlátozódik, ami persze a gazdasági, politikai és társadalmi életnek visszatükrözője
és részben alakítója is, amennyiben gondolkodási mintákat kínál.
Néhány éve megvásároltam Emily Arsenault 2009-ben írt Az eltört teáspohár című regényét, de csak a napokban sikerült elolvasnom. A „bölcsész-krimiben”, melynek szereplőit és helyszíneit az amerikai szerző önmagából és jól ismert környezetéből gyúrta össze, a szerkezeten és a narratív technikákon túl számos olyan szöveghelyre bukkantam, amelyek az identitásharc korszakának kultúrájáról is tanúskodnak. A posztmodern irodalmi szövegek jellemzőit könnyen azonosíthatjuk, csak címszavakban sorolva: a modern próza nyelvi önreflexióit és a hagyományos történetmondás keveredését; az intertextualitást (különböző típusú szövegek és nyelvi rétegek párbeszédét); a szerzőség megkérdőjelezését, míg az utána való nyomozás során a szöveg létrehozza saját szerzőjét.
A nézőpontok váltogatása mellett a nagyfokú személyességet és egyben az ironikus távolságtartást, mely gyakran a humorba is átcsap; a szövegdekonstrukciót, a montázsszerű építkezést, ugyanakkor a törekvést arra, hogy a történet kerek egésszé szerveződjön. Emily Arsenault elbeszélő hőse egy lexikonszerkesztő kiadóban dolgozik, végzettségét tekintve filozófus – az írónő is filozófiát tanult (férjével egy Hegel-órán ismerkedett meg), lexikográfusként dolgozott –, és nincs különösebb oka annak, hogy intellektuális krimit írt. Umberto Eco A rózsa neve regényében meg szeretett volna mérgezni egy szerzetest, és mert a középkort ismerte legjobban (a doktori disszertációját a középkori esztétikáról írta), a történetet egy 13. századi kolostorba helyezte.
Arsenault is szeretett volna eltenni láb alól egy nőkkel erőszakoskodó bűnözőt, és mivel a szótárszerkesztők munkáját, a nyelvészetet és a filozófiát ismerte legjobban, történetét egy szótárkiadó szerkesztőségébe helyezte. A friss diplomás fiú és a vele szinte egykorú lány a szavak jelentése után „nyomoz”, s a szóhasználatot feltüntető forrásokat rejtő katalóguscédulákhoz sehogy sem illő lapokról egy fiktív forrás, a szerkesztőség egy korábbi munkatársnőjének a története elevenedik meg, aki azt hiszi magáról, hogy önvédelemből megölte az erőszaktevőt, de kiderül, hogy mégsem. A rendőrségi nyomozás eredménytelenül zárult, a nő viszont mindenképp el akarta mondani, mi történt vele, hogy
az elbeszéléssel – még ha ötven mozaikká szétszabdalva is – megszabaduljon tőle, hátha „összeáll valami értelmes létezéssé”.
Posztmodern megoldás a fikcióba rejtett fikció, amely a kerettörténet valószerűségét igyekszik hitelesíteni. S a két fiatal nyomozásának izgalmai gyakran háttérbe szorulnak, mert kirajzolódik egy harmadik vonal: az értelmes léthez és az elbeszélhető történetekhez, illetve a szavakhoz való viszonyunk azonosítása. Úgy vélem, az identitásharcos korszakot is jellemzi ennek az értelmes létezésnek a vágya, még Amerikában is, ahol a kultúrateremtő egyetemek egy ideológiai-üzleti modell intézményei.
Olvasás közben kiírtam néhány olyan szöveghelyet, amely nemcsak a nyelvi, hanem az erkölcsi és egzisztenciális identitás kérdését is érinti. Ha egy új szót beemelünk a szótárba, a szó legitimmé válik, és arra ösztönözzük az embereket, hogy használják. Persze, nem a szótárak hibája, ha valaki egy definíciót írásos engedélynek tekint a használatra. „Lehet, hogy egy szó nem tetszik nekünk, de attól még nem tehetünk úgy, mintha nem létezne” – érvel Billy, a filozófus fiú. Másutt nemtetszését fejezi ki azzal szemben, hogy a „felszámolás” a végcél, mert utálja ezt a szót. „Ne a szavakat utáld! – mondja neki a lány. – Az embereket utáld, akik rosszul használják őket.” Bizony, juthat eszünkbe, nemcsak a szavak rossz használata, de a „rossz” szavak kimondása is az azonosság elvesztéséhez, megkérdőjelezéséhez, vagy éppen az igazi valónk felfedéséhez vezet.
S a narratívák szintén az identitásharc részei, miközben a regényből kiderül, hogy „egy történetet nem lehet uralni. A történet tesz veled azt, amit akar. És valahányszor megpróbálod beleküszködni egy kezdet és vég közé, mindig egy kicsit jobban a hatalmába kerít.” Ezért nem lehet birtokolni sem a történetünket, csak megosztani, következésképp azok sem fogják birtokolni, akik el akarják venni tőlünk. Mert a bátrak és gyávák, az okosak és erősek, a hűségesek és felelőtlenek harca is zajlik, de közben – ismét a regényből kölcsönözve a szavakat – nem annyira a legbátrabb vagy leggyávább cselekedeteink számítanak, „hanem ami azok után a pillanatok után jön. Ami »utánuk« következik, az határoz meg minket”. (Avagy a posztmodern utáni identitásunk.)
(A szerző irodalomtörténész)
