Kondor Katalin

Vélemény és vita

Hány nap az élet?

Szerintem végtelen sok nap, mert az élet hitem szerint örök, ha nem is a földi létben, hanem más szférában

Ám a jelenben, a földhözragadt (ehhez a kis, Földnek nevezett sárgolyóhoz kötött) életünkben másképp számolunk. Ez idő tájt olyan időket élünk, amikor bármely pillanatban véget érhet az életünk. Nekünk, földlakóknak. Nem, cseppet sem az időskori elhalálozásban, betegségben, balesetben, öngyilokban meghalt emberekre gondoltam. Hanem arra, amit magunk körül látunk. Amelyben bizony mindenkiben felmerülhet a kérdés: hány nap is az élet? Miben reménykedhetünk?

Mert mit látunk? Mit tapasztalunk? Nos azt, hogy Oroszország háborúban áll egy amúgy is helyi háborútól dúlt rokon néppel, amely nép viszont a születésük óta jogosan a területén élő, de neki nem tetsző népeket akarja kiűzni országából. Kína állítólag már régen Szibéria elfoglalását fontolgatja, valamint a kalandos és bizonytalan sorsú Tajvan szigetére is igényt tartana. Japán a Kuril-szigetek területét szeretné magáénak tudni, amely ez idő tájt orosz fennhatóság alatt áll. A törököknek régóta bajuk van már a kurdokkal, ráadásul – harcias nép lévén – cseppet sem tetszik nekik a szánalmas európai uniós pökhendi magatartás, főképp, de nem egyetlenként a migránsinvázióval kapcsolatban, s joggal.

Az arab világot illetően, tekintet nélkül arra, hogy nevetségesen arab tavasznak nevezik a 2011-ben az arab országokban kirobbant kormányellenes tüntetéssorozatot, szintén semmiféle békeérzet nem önthet el bennünket. Sőt, mint Afganisztánban, inkább a háború, a pusztítás réme kísért, amelyhez szinte semmiféle pozitív, sőt melengető, a tavaszhoz kapcsolható érzetek nem illenek. S akkor még nem szóltunk az afrikai államok némelyikének belháborúiról, amelyekhez – minő véletlen – a régi gyarmatosítók is igyekeznek valamiféle katonai erővel hozzájárulni, aligha az őslakók javára.

Azt sem állíthatjuk, hogy Közép-Amerikában a béke lenne az úr. India és Pakisztán sem ölelkezik éppen, az Antarktisz nevű jégvilágról viszont egyelőre még nincs háborús hírünk, de lehet, nem kell már sokáig várni, hiszen amióta Amundsen bejárta, sokat fejlődött a tudomány, s ha valami kincset rejt az ottani jégtakaró, megindulhat arrafelé is a rablóháború. S majdnem kihagytam, Európában meg a puskaporos hordót Balkánnak hívják.

Eddig mindez egy szerény gazdaságföldrajzi és politikatörténeti tájékoztató, s csak kapiskálja azt a kérdést, vajon hány nap is az élet? Erre földi értelemben nem tudunk válaszolni. A fentebb említett konfliktushelyzetek bármelyike súlyosabb valósággá válhat, nem napok, hanem percek alatt is. Idáig jutottunk. Szakértők versenye zajlik, ami a közeljövő, de akár a távoli jövő történelmét, eseményeit illeti, de egyik sem zárja ki, hogy ezekben az emberhez nemigen méltó csatákban egyetlen másodperc alatt véget érhet bármelyikünk élete. A földi élete. A kibiceknek, akik a magyar embereket az orosz–ukrán háborúba küldenék, a bolygónk lakóit rendre háborúba kényszerítő, okoskodó parancsolóknak persze semmi sem drága. Ötleteiktől rendre megrészegülve másokat, ártatlan embereket bíznának meg a piszkos munkák elvégzésével.

Alapkérdésünket, miszerint hány nap az élet, az életünk, megtoldhatjuk még néhány kérdéssel. Például azzal, hogy vajon az Ukrajnában felfedezett, amerikai finanszírozású laborokban tényleg tudósképzés folyt? Vajon lépfenetudósokat képeztek? Ki hiszi el ezt? Miért is nem Amerika területén keresték a lépet meg a fenét? Ha olyan jók az ukrajnai tudósok, akkor miért is nem hívták őket meg Amerikába, ottani laborokba kísérletezni, meg persze azért némi demokráciát is tanulni? Tényleg, hány nap az élet? Annyi, amennyit a biológiai laboratóriumok megengednek? Amelyek amúgy nyilván a védekezést is, mármint a gyilkos vírusok, baktériumok elleni védekezést is – egyidejűleg a vírusok, baktériumok megalkotásával – kitalálták?

Éppúgy kitalálhatták, mint azt, amit más témában jó tíz évvel ezelőtt egy német elit lapnak nyilatkozott az atomháború veszélyéről Kissinger volt amerikai külügyminiszter? Aki azt mondta, mindenre felkészültek, mindent kitaláltak, megvannak a földalatti bunkerjeik, repülőtereik, városaik egy esetleges orosz atomtámadás elleni védekezés céljából. Szavainak igazságát nem tudjuk ellenőrizni. Nyilván nem az egész országuk földfelszíne alatt van ilyen „menekülési lehetőség”, csakis az elitek számára. Fortyognak tehát a boszorkánykonyhák kondérjaiban a feltálalni szándékozott étkek, s hogy ehetők lesznek-e vagy sem, azt valószínű nem békés úton fogják kipróbálni.

Hány nap az élet? Több mint húsz esztendeje, Lovas István egyik cikkéből tudhattuk meg, hogy Németországban létezik – a brémai egyetemen – egy Idegengyűlöleti és Népirtáskutató Intézet. Ennek egyik tanára – aki pszichológus–szociológus–történész – megalkotta a Népirtás lexikona című kötetet. Ebből bárki megtudhatta és megtudhatja, melyek is voltak a világtörténelem „megagyilkosságai”. S meggyőződhet arról, hogy a 20. század a tömeges gyilkosságok rekordere.

Élen jártak ebben a marxista–leninista szovjetek, a Kínai Népköztársaság, leginkább az ötvenes években, no meg Hitler Németországa, de sorolhatnánk az összes, a kommunizmus csapdájába beleesett országot is, amelyek vezetőinek a lelkén szintén tömeggyilkosságok sora szárad. S az áldozatoknak nemigen volt módjuk arra, hogy megszámlálják, hány nap is lesz még az életük.

Régen volt mindez, mondhatják a mai okosok. De van későbbi példa is bőven. A Tienanmen tér, Koszovó meg Marosvásárhely nem volt oly régen. A felelősök nyilván osztották azt a sztálini mondást, miszerint „egy ember halála tragédia, egymillió ember halála statisztika”. Ez a fajta nézet vezérelhette azokat is, akik 1994-ben elhatározták, hogy Ruandában népirtást hajtanak végre. Meg is öltek pár hónap alatt egymillió – kisebbséghez tartozó – tuszit. Hogy kik? Hát a többségi hutuk. A létező legkegyetlenebb módon.

A perceiket sem volt módjuk megszámlálni, nemhogy azt, hány napig is tart az életük. S jól emlékszünk – a világ okosai hallgattak. Hallgatnak egyébként többnyire azóta is. Vagy ha nem, hát például a mi demokráciánkat bírálják, avagy féltik. Saját maguktól, szerintem, de ez egy másik cikk témája lehetne. Abban a világrendetlenségben, amelyben élünk, miként a fenti példák is bizonyítják, minden elképzelhető. Az pedig, hogy bármiből is tanulna a mai világ – sem könyvekből, sem a való életből nem akar – szinte elképzelhetetlen.

Az őrületből a kitörés lehetősége is legfeljebb csak halványan dereng. Pedig van. Még akkor is, ha az okosokat ez cseppet sem érdekli. Aligha olvasták Robert Merle Két nap az élet című önéletrajzi ihletésű regényét, amely a második világháború dunkerque-i csatája utolsó napjainak poklában játszódik, s a tengerparton rekedt francia katonák reménytelen sorsát örökíti meg. A regény méltatói az életvágy és a tehetetlenség kettősségébe szorított ember egzisztenciális vívódásának megrázó ábrázolását emelik ki dicséreteikben.

Valóban ettől is remekmű a regény. Ám ami tragikus, az az, hogy szinte semmi sem változott. Az életvágy és a tehetetlenség kettőse nyomasztja a normális embereket ma is. S a felelősök nagy többsége láthatólag semmiből sem tanul, inkább szándékosan felejt, és semmiben sem hisz, csak a matériában. Nekik köszönhetően alighanem bukásra áll a jövő.

Honi eszementjeink meg, mert kibicnek semmi sem drága, halálba küldenék Ukrajnába saját honfitársaikat. Nekik ajánlom Cs. Szabó László, 1984-ben elhunyt író gondolatát. „A kis népek dolga, hogy megtartva az emberi mértéket, csöndesen, erőszak nélkül ellenálljanak az új Bábelnek. Ne a nagy népek bűneit utánozzák, hanem a maguk erényeit keressék.” Úgy gondolom, talán ez lenne a béke kezdete.

Hiszi, aki akarja, nekünk, magyaroknak a csodálatos prózairodalmunk és költészetünk kapaszkodót, lelki vigaszt, reményt és cselekvési, magatartásbéli tanácsokat is nyújt. Akkor talán számolnunk sem kellene sosem, hogy hány nap az élet. Mert volna hitünk. Erős. Németh Lászlóról olvastam a minap, a mindig remek Lyukasóra című lapban. Arról, hogy Püski Sándorék a negyvenes években egy új szárszói konferenciára készültek.

Németh László a jövendő vezérkarába bekerülők számára azt a tanácsot adta, vigyázzanak arra, hogy a szabadság, amit hoznak, valóban a magyarság felszabadítása legyen. Németh az értelmiséget mint politikai harmadik oldalt nevezte meg. Erdei Ferenc szociológus megkérdezte tőle, mit ért ő harmadik oldalon. Ezt válaszolta: „Tegyük fel, hogy van Új-Guineában egy párt, amely azt vallja, hogy Új-Guineá­nak az angolokénak kell lennie. A másik szerint Új-Guinea csak a hollandok alatt lehet boldog. S most föláll valaki, s azt kérdezi: Nem lehetne Új-Guinea az itt lakó pápuáké? Hát ez a harmadik oldal.” 

(A szerző újságíró)

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

Háború vagy béke

ĀFricska. Most egy olyan kort élünk, amikor Karácsony „Gyíkvállú” Gergely ilyeneket mondhat: „Úgy van, ahogy Zelenszkij ukrán elnök mondta: el kell dönteni, kivel vagyunk. Oldalt kell választani”

Brém-Nagy Ferenc

Brém-Nagy Ferenc

Hagymáz

ĀUtólag az a kép látszik kirajzolódni, hogy az egyesült magyar baloldali ellenzék oszlopai (Karácsony, Márki-Zay, Gyurcsány) úgy vártak Volodimir Zelenszkijnek az EU-csúcson Orbán Viktorhoz intézett beszédére, mint a sprinterek a startpisztoly dörrenésére