„Szomorú minden, szomorú, / szomorú, iszonyú háború, / háború, kár elkezdeni, / nem lehet itt csak veszteni, / te maradsz mindig vesztese, / de ha már itt vagy, vágj bele.”
Szabó Lőrinc 1934-ben keletkezett költeménye – amelyhez a lírájának rétegeit bemutató órára készülve csak úgy „mellékesen” lapoztam tovább az összegyűjtött versekben a szintén az 1936-os Különbéke című kötetben megjelent Dsuang Dszi álmától – már az első szakaszában mellbe vágja az olvasót. Különösen ma, a megírása után majd’ kilencven évvel, hiszen ugyanúgy átértelmezi az olvasatot a jelenkori és hozzánk közeli háborús kontextus (mert a versszöveg a keletkezésének „szándékaitól” függetlenül éli tovább a saját, mindig változó életét), mint ahogy Szabó Lőrinc maga is átértelmezte a kínai filozófus tanításait.
A Vers és valóság című „bizalmas” adatokat és megjegyzéseket közreadó kommentárjai között a költő ezt írja a vers megszületésének körülményeiről: „Ez a Jang Csu egy sokkal jelentéktelenebb és laposabb szellem volt, materialista filozófus, aki a maga földhözragadtságában egész sor olyan ítélkezést mondott, ami lázadó emlékeimnek és részleges materializmusomnak nagyon megfelelt. Ez a vers azonban csak általánosságban foglalja össze az ő keserű bölcseletét.” Mivel éppen (még) nem volt háború, úgy rémlik Szabó Lőrinc előtt, hogy a költemény mélyén ott lappang reagálása a Pesti Napló szerkesztőségének egyik-másik alakjára, akikről nem őrzött túl jó emlékeket.
„Kínai” verseit részben álarcoknak, szerepjátéknak tekintette, erre utal a befejező két sor is: „s mert szívem csupa rémület, / elmondtam nektek, emberek”. Jang Csu, aki feltehetően a Krisztus előtti negyedik században élt, Konfuciuszhoz hasonlóan „kétezer éves bölcselő”, jegyzi meg a költő, aki ebben a versben eltért olvasmányaitól, „amennyiben Jang Csu tanítását igaznak tüntettem ugyan fel, de olyannak, hogy attól saját maga is szomorú. Azt kell azonban hinnem, hogy ez a drasztikus szellem nagyon jól érezte magát a gondolataiban.”
Milyen gondolatokban is? „Te vagy a világ közepe” – hiheti magáról az, aki háborúzik, aki inkább rabol a kérés helyett, aki a bárányból farkassá változik, és aki úgy véli, hogy „a fenevadak mérlegén / erőd az egyetlen erény”. Jang Csu szavában „az emberevő föld beszél / s azt mondja: nincs vég semmi más, / csak a halál s a pusztulás.” A metonímia magát a földet lakó embereket jelöli, tehát amikor „az emberevő föld megesz!”, az ember önmagát másokkal tápláló, gyilkos természetéről van szó. Az Arisztotelész nikomakhoszi etikájában gyökerező, a közjót mindig szem előtt tartó egyéni boldogulás elve a visszájára fordul: „amennyit árthatsz, annyit érsz”. S ebben is szomorú és iszonyú aktualitásokat fedezünk föl, melyek részletezése már igen messzire kanyarodna el a szóban forgó költeménytől – eljutnánk talán egészen Amerikáig.
A Szabó Lőrinc és a kínai költészet című tanulmányában Csibra Zsuzsanna ír a Jang Csu-i filozófia és a költői szándék egymáshoz való viszonyáról. Az előbbiben „az élet végességével számot vető ember vívódásai összegződnek, [… és] az egyén mikrokozmosza túlnő a társadalom által jóváhagyott kereteken”, a költő azonban „a kínai filozófus üzeneteként adja tovább az egyén boldogulásának egyik alternatíváját, amely a világ harcaitól való visszavonulásban, az itt és most megragadható lehetőségek kiaknázásában ismeri fel a megoldást”. A „Jang Dsu üzeni: élj, siess! / Te vagy a világ közepe, / bestia, bátran vágj bele” három sora ezzel szemben nem annyira a visszavonulásról (vagy a távolmaradásról) szól, sokkal inkább egy öngyilkos alternatíváról.
Azt viszont jól érzékeli a kritika is, hogy nem általános filozofálgatással van dolgunk, hanem önreflexióval. „Úgy tűnik, a költő múltjából (és jelenéből) átszűrődő, nyugtalanító gondolatok sokkal erőteljesebben hatják át mindennapjait, mint ahogyan azt szeretné, és amennyire ezt önmagának bevallja. A vershez kapcsolódó megjegyzései bizonyítják, valóban nem Jang Csut szomorították el ezek a gondolatok, sokkal inkább a régi önmagával szembesülő, afelett ítélkező Szabó Lőrincet.”
Újraszületik a vers által bennünk is a jelenből átszűrődő mondandó, a szomorú és nyugtalanító gondolatok sora után visszalapozunk a Dsuang Dszi álma című vershez. A mester azt álmodta, hogy épp az a lepke volt, aki ott táncol előtte a napon, és most nem tudja, mi az igazság: „hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét / vagy a lepke álmodik engemet?” Mindkettő hiszi a maga igazát, és hiába a kétezer évnyi töprengés, nem a kínai mester bizonytalanodik el, hanem a költő és vele a ma embere. A vers a látszat és a valóság azonosságát hirdeti, meg „hogy nincs igazság”, s hogy „minden kép és költemény”.
Ha körbenézünk, mi is megállapíthatjuk, hogy nincs igazság; a vers befejezésében a mester helyét átvevő költő már azt hiszi, „hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét, / a lepke őt és mindhármunkat én”; – és milyen jó is volna, ha Jang Csu mából fakadó üzenetéről is kiderülne, hogy nem más mindez, csak egy nyomasztó álom!
(A szerző irodalomtörténész)
