J. Károlyt állandóan a bűntudat emésztette, pedig biztos volt benne, hogy nem követett el semmit. Sem szándékosan, sem akaratlanul, de még arra is mindig igyekszik figyelni, hogy ne mutassa ki, ha rossz kedve van, nehogy másokban is átértékelődjön az örömhöz való viszony. Ez általában sikerült, egyedül a büfés Esztert nem tudta soha megtéveszteni, mert a nő azonnal észrevette rajta az álarcot.
„Károly, maga meddig próbálta reggel a mosolygást a tükör előtt? – kérdezte, és olyan csúnyán grimaszolt, hogy a férfi elszégyellte magát, máskor meg ezt mondta: – Ha nem nyelte volna le a karót, amivel azt az embert kellett volna elkergetnie, aki megalázta, most odamennék magához, a karja alá nyúlnék és kiegyenesíteném.” J. Károly ilyenkor bánta igazán, hogy próbálta a büfés Eszter előtt megjátszani a magabiztos hivatalnok férfit.
Az ő sorsa minden bizonnyal az, konstatálta szomorúan, hogy soha ne találja el, mikor hogyan kell viselkedni, és a bolhából is elefántot csináljon, aki meg folyton betéved a porcelánboltba. Ezzel az erővel elmehetne akár ellenzéki politikusnak is, gondolta keserűen elmerengve, de már a puszta gondolattól ezerszer jobban elszégyellte magát, mint amikor a büfés hölgy rápirított.
A bűntudatának kell hogy valamilyen oka legyen, ő azonban erre nem tud rájönni egyedül, és ha elmondaná Eszternek, a nő előbb kinevetné, persze nem sértő módon, csak éppen annyira, hogy azonnal megbánja a kitárulkozását, aztán előállna valamilyen egyszerűnek tűnő, ám agyafúrt bölcsességgel, amit ő szokás szerint félreért, vagy nem tud vele mit kezdeni.
J. Károly jellemzően nem volt termékeny talaja a bölcsességeknek, úgy vélte, azokat nem rá szabták, hanem azoknak találták ki, akik már eleve bölcsek, tehát nincs is rá szükségük. Legutóbb például szóba került, hogy az elmúlt harminc évhez hasonlóan a férfinak most sincsenek utazási tervei, Eszter egy magyar írótól idézett, hogy az utazás sokkal inkább arról szól, hogy elmegyünk valahonnan, és nem azt jelenti, hogy megérkezünk valahová.
S egészen átszellemülten folytatta, mintha ő írná ezt a gondolatot tovább, amitől J. Károlynak félszeg kisebbrendűségi érzése támadt, mert ő nem volna képes az ilyen átszellemültségre, de még a felére sem, viszont a nő még jobban tetszett neki így, pedig ott mozgott a szája szélén egy reszelt sajtdarab a tízóraira megevett szendvicsből.
Az utazásnak ezekért a szent pillanataiért, mikor ott ülünk a bevetett ágy szélén, elnézve a sovány bőröndöket és az ürességtől dagadó szobát, amit mindjárt magára hagyunk, mert a szoba már tudja, hogy mi már csak a testünkben vagyunk ott, de lélekben már úton vagyunk, szóval ezekért a pillanatokért mindent el kell követnünk. J. Károly bűnösnek érezte magát, mert nem követett el semmit.
(A szerző irodalomtörténész)
