Minél tovább gondolkodott, annál inkább eluralkodott J. Károlyon a kétségbeesés. Nem jutott ugyanis semmi az eszébe. Erre normális esetben ügyet sem vetett, az eset azonban most nem volt normális, mert állandóan azon töprengett, hogyan menekülhetne meg a haláltól.
Nem a szükségszerűen bekövetkező haláltól, ami ott leselkedik rá születése óta, hanem a háború elkerülhetetlen következményétől. Ha nem nézne híradót és nem olvasna újságot, az irodában pedig befogná a fülét, ahol amúgy csak a száját célszerű befogni, lehet hogy nem is tudna róla, legfeljebb csak az áremelkedés miatt.
Mióta eljár a templomba, abban reménykedik, hogy minél később és minél kegyesebben távozik ebből a földi pokolból. Vagy amikor itt van az ideje. Pedig nem akadt túl sok minden az életében, amihez ragaszkodni tudott. Bosszantotta a szabadidő, viszont nem szerette a munkahelyét sem, nem volt sem gyereke, sem felesége, persze a kettő nem zárja ki egymást.
Ráadásul egyedülálló státusa nem ígért neki hosszú életet, mert hallott egyszer egy felmérésről, mely szerint a magányos emberek korábban meghalnak, ez a felmérés ugyanakkor nem tért ki rá, hogy attól függ, kivel kell az embernek élni. A büfés Eszterrel például szívesen kipróbálná, milyen lehet a hosszú élet – szigorúan háború nélkül, értve alatta kettőjüket és a világpolitikát.
Most azonban csak annyit kérdezett, amikor barna nyakkendőjéről szégyellősen törölgetni kezdte a kávét, ami ráömlött, mert annyira reszketett a keze, hogy vajon mennyi ideje lehet hátra. Mire Eszter ránézett a pulttal szemközti falon lévő órára, és azt mondta, hogy ebből a napból még öt óra, utána még ugyanennyi, attól függ, J. Károly mikor szokott lefeküdni, s ennél hosszabb távra csak a barátnője tudna bármit is mondani, mert ő jósnő.
„Nem úgy értettem – magyarázta J. Károly –, hanem a háborúra gondoltam, hogy elküldenek-e engem is, vagy idehívják a rakétákat.” A büfés Eszter kedvesen rosszalló mosollyal azt felelte: „Kedves Károly, de hát ne legyen már ennyire egoista! Mindig csak magára gondol, pedig itt vagyok például én is. Ki főzne magának kávét, ha engem találna el az a rakéta?”
J. Károly emlékezett rá, hogy amikor kinevezték az új osztályvezetőt, ő is azzal kezdte az első értekezletét, hogy a jó munkakapcsolat érdekében jobb lesz, ha mindenki mellőzi kicsit az egóját. Egyébként már az első hónapban kiderült, hogy az egó mellőzése csak rájuk vonatkozik és nem az osztályvezetőre. A rossz nyelvek szerint neki otthon kell lemondani az egójáról, a felesége kedvéért, ezért behozza a hivatalba.
Szóval J. Károlynak nem jutott semmi az eszébe, így a haláltól való megmenekülés és az egó kérdése is függőben maradt. Az utóbbi különösképpen bosszantotta, mert bármerre is kereste, nem találta sehol. Ellophatta tőle valaki, amikor nem figyelt oda másokra.
(A szerző irodalomtörténész)
