Kereszteslovag

Ereim végeit a fogai között tartotta. Már másfél hete voltam rosszul. Küzdöttem, bíztam az antibiotikumban. Aztán ez ellenállásom fokozatosan, borúsan feladtam. Az élő időből ki akartam lépni valami halott időbe. Nem is létező időbe. Kell lennie ilyennek – gondoltam, de hamar rájöttem, hogy ez maga a fenyegető megsemmisülés. Néma csendesség. A halálon járt az eszem. Meghalni. De hogyan?

A sok okoskodás lehullott, mint kőszikláról a talmi ragyogás, mikor a Nap a tengerbe hanyatlik. Hogy a halál az élet része? Hogy menekvés? Elernyeszt a félelem, fojtogat a rosszullét. Köd zárja el a látványt a tekintetem elől. Völgy van ott, folyóval? Hegyek remegnek a levegőben? Már a mentőben zötyögök a klinika felé. Az ablakok lefestve, nem tudom, merre járunk.

Lábam előtt a pakkom. A sziréna messziről hangzik, megpróbálom felidézni a korábbi hasonló utakat, de csak a félelem marad. Tompa félelem, a reménynek a morzsája sem. Így kell lennie. Nem sikerült. Nem sikerülhetett. Nem gondolok sem a kevélykedésre, sem a nyafogásokra. Most igazán itt a baj. Látom magam összeroskadva. Még csinálom, amit mondanak. A gépek képeket közvetítenek. Pillanatok alatt – egy-két perc talán –, menni kell, egy másik klinika, egy harmadik. Bámulok magam elé. Megsebeztek és nagyon fájtak a sebek. Szúrások, lüktetések. Minden hang mintha visszhang lenne. Elvesztettem a tájékozódási pontokat. Csak egy maradt: irgalmat!

A lelki és fizikai szenvedések dübörögnek az agyamban. Dobokat vernek. Hogyan menekülhetnék? Ereim a fogai között. Hogyan maradhatnék? Mennék utánad. Mennyire csodáltalak, hogy el tudtál menni. Mennék, nagyon is mennék, de arcomon az oxigénmaszk, karomban az infúziók, szememen valami remegés, bizonytalanság, üreges távolság és az ősarcomhoz túlon-túli közelség. Dideregtető érzés. Mozdulni sem merek. Mozdulni veszélyes lehet. Most csend van, a fájdalom is eltompult. A fények hideg világossága szinte otthonossá teszi a kietlen kórtermet.

Most nem mozdulni, most kint is csend van, talán éjjel lehet már – sose lehet tudni –, a falon szemben megcsillan a valamikor odafröccsent folyadék furcsa rajzolata; szemben autók fényszórói a fátylas révetegségben mintha felém közelítenének. Tompán érzem, ahogy cseppen az infúzió, meredten figyelem – meg ne álljon –, mert nincs már hely a karomon új kanült beszúrni. Hallom a lélegzetem, pedig ez nem én vagyok. Mintha a gép helyettem lélegzene. Ez nem lehet, ez még nem a lélegeztetőgép. Csak a visszhang fondorkodik.

Alávetem magam mindennek, aminek jőnie kell. Csak mentsd meg, Uram, a lelkemet. Mentsd meg Uram, mert elbuktam. Elbuktam, mert a halálban bíztam, s most kiderült, hogy félek és menekülnék. Nincs szavam. Görcsbe rándulok, zihálok, lehullok az éjbe. Együtt hullok a boldogtalan emberiséggel. Itt, e kórteremben meggyaláz engem a világ. Hisz legszentebb akaratunk volt a béke. Feltétele szabadságnak, fejlődésnek, növekedésnek, életnek.

És nem sikerült megóvni. Mégis csak lehetetlen, hogy háború van, hogy birkózni kell, pedig ha megkérdeznénk az embereket Tűzföldtől Kamcsatkáig, Lappföldtől Madagaszkárig mind azt mondaná: béke! És én is ezt mondtam mindvégig. S üresen csattog csak most a szó. Hiába? Kiábrándító. Harcok persze voltak szinte folyamatosan az elmúlt évtizedekben – figyelmeztető volt –, győzelmekbe csomagolt vereségek; könnyen feledett győzelmek, de most háború van. A frontokon még csak két fél sorakozott fel, de mindenki érzi, hogy ott állnak már ugrásra készen más erők is. Mi hajtja őket?

El lehetett volna kerülni a háborút, de nem sikerült. S a tehetetlenségi erő egyre erőteljesebben taszítja majd be a világot a háborús klisék sablonja szerint a pusztulás mélységeibe. Megbomlott a világ. Nem tudom megállítani. Torzuló arccal hanyatt fekszem az ágyon. A hangom gyenge, néha mintha siránkozna. Halj meg! Nem nevettem három hete. Nem is mosolyogtam, legfeljebb kínomban. Enni is csak az utóbbi napokban. Sebesült harcos senkinek nem kell? Merre bolyongsz, kereszteslovag?

Minden késik egy kicsit. Mindent siettetnék. A parkban kertészek dolgoznak. Komótosan gyűjtik össze a száraz falevelet. Néhány énekesmadár is kiengedi már a hangját. Megnyugtató, ahogy gyűlik a falevél a kis traktor platóján. Legyen már tele. Állok az ablakban. Előttem kis dobozban három flakon infúzió. Ezt még be kell nyelnem. Csak működjön minden. Harckocsi csúszik rá szándékosan egy személyautóra valahol Ukrajnában. Vad kiabálás, Molotov-koktél repül. Fáradt arcok. Ezt tényleg nem lehet elviselni. Ne legyen rossz nagyon. Mindenki beszél. Elemez, magyaráz, fenyeget. Istenem, a tüdőm! Mi lesz ebből? A tükör. Alig ismerek magamra. Elszökött a szememből a fény.

Beesett arcomon húsz év szenvedés. Hajam tépett, de mégis élek. Make love not war. Hová tűntetek? Elképzelhető, hogy a világ sorsáról néhány félbolond sötét csontváz döntsön? Ül az egyik a Kremlben, húsz méter hosszú asztalnál, aztán int, kazlak repülnek, városok széllyel dőlnek, dandárok tüzet okádnak, tankok táncolnak a tükrös termekben, sírkő sem jut, csak komor gödör. A másik a Fehér Házban vezényli a tengeráradatot, pénzt tuszkol az ereimbe, bekerít, játssza az urat, csonkol, rabol, s számol élelmes stábjával: mennyi lesz a nyereség?

Ripacs az elnöki székben s mind a többiek. Hogyan állíthatnám meg mindezt? Ha had lesz a csatamezőn, biztosan lesz szétvert sereg is. Valaki győztesnek mondja majd magát, valaki kártérítést kap, végül is más érdekeiért vitte a vásárra a bőrét. Gőg pusztítja el Európát, ostoba vak uszítás. Olyan érzésem van, hogy nagyon kellett ez a háború valakiknek. Nem nekünk és nem is azoknak, akik vívják.

Másnak kellett, hogy régóta dédelgetett terveiket végre akadályok nélkül véghezvigyék. Végre félrelökhessenek minden gátat. Hiszen morálisan lehetetlen elfogadni a háborút, de a lényeg éppen az, hogy a reakció egyáltalán nem morális lesz, hanem nagyon is politikai, gazdasági. Megcsinálja nekünk a Kreml meg a Fehér Ház agg lakója az európai egyesült államokat, akárki meglássa. Omoljon hát a világ. Gonosz szerencsén soha sincsen áldás: erőszak, cselszövés, szolgaság: annál több az átok. S nem lesz vigasztalás.

Puha havon vér. A kertészek elmentek. Szegény kereszteslovag, vágtatok a halálba. Csillag vezet, fagy harapdál, erőm alig, lovam maga vezet. Lázas vagyok, elfogyó, sovány. De ha itt lesz az idő, mégiscsak megállok, s nem engedem szakadékba a dermedt embereket. Most megérintett minket a baj, de ez itt mégis csak Európa. Tündöklő népek lakják, csodálatos asszonyok, erős, teremtő férfiak – szentek is –, kedves porontyok, lázadó ifjúság, könnyes szerelmesek. Ereim végeit a foga között tartotta a rém. Kiszakítottam. Fájt nagyon.

De most már itt van a menedék. Hálás vagyok érte. A szorongást lassan leküzdöm – leküzdjük mindannyian –, sebre kenőcs kerül, a friss levegő tüdőmet meggyógyítja, és sütkérezünk, szerelmem, kicsit az édes napsugarak melegében. S várjuk a jó híreket. Nem kell több koporsó, nem robban a bomba, mesterlövész fegyverét nem kell hogy vérben fürössze. A sötét vakság enged egy kicsit, aztán megint. S megint, újra meg újra. A szemembe visszatér a fény, nem hunyorgok többé. Enni is tudok, s tán felrepül a lelkem is még. S az Úr, az élet ura elrendezi a fellázadt ösztönöket, arcul csap vagy megsimogat, kinek mi jár.

Jár nekem mindkettőből. Kishitűségem jussa legyen arculcsapás, gyávaságomé, félelmeimé, reményvesztettségemé magány és csontjaimban rémült reszketés. Érzem most is. Itt van velem, talán már soha el sem hagy ez a feleslő érzés. De simogass is meg, Uram, kölcsönözd selymes érintésed bárkinek is, hozzon enyhet szétroncsolt ereimre, árnyékba hajló gondolataimra. Csendes álmot adj, amelyben érzem, hogy figyelsz rám – fájdalmaim tanúja vagy –, s tekintetedben kínjaim, a világ kínjai elenyésznek.

(A szerző történész)