A kápolna

Nekem erről az a nap jutott eszembe, amikor a nagycenki plébános engedelmével felmászhattam a Szent István-templom padlására, ahol az egykori kastélykápolna megmaradt berendezési tárgyai az elmúlás végperceit élték.

Görnyedezve tapogattam meg a szószék és az oltár száműzött darabjait. Háborús sors és rosszakarat következménye lett a kiűzetés. A fa még őrizte a színét, az egyszerű szép mintákat, isten tudja, mióta porosodtak a torony égisze alatt, mióta szőtte be őket a pókok hada.

Csendben és elhagyatottan pusztultak. Hol volt a pénz, a jó szándék, az akarat, amely képes lett volna megváltoztatni a sorsukat. Mondják, az ember sorsa vérmérsékletében van – és a nemes tárgyaké? A kastélykápolna oltára és szószéke még látta Deákot, Eötvöst, Batthyányt, Klauzált, a reformkor nagyjait – Széchenyi Istvánról nem is beszélve. „A hírnév illanó, a népszerűség véletlen, a mulandóság az egyetlen biztos dolog az életben” – írta Mark Twain.

A mulandóság lélekcseppjeivel szembesültem a templom padlásboltozata alatt. Mert minden mulandó, a siker meg a többi, mindez csak idő kérdése. Ha Széchenyi meghalt, minek neki a halhatatlanság? Néhány évtized vagy évszázad, egyre megy. A mulandóság szüli az időt. Az emberek és a tárgyak olyanok, mint a vízcseppek egy folyóban, amelyek a mulandóság óceánjába tartanak.

Így tűnődtem magányomban, midőn látni véltem magam előtt a kétszintes légterű szent helyet. A neve Szent Kereszt-kápolna lett. A rokokó stílust követő berendezést puritán egyszerűség jellemezte. Oldalfalai díszítés nélküliek, sima fehérek voltak. A mennyezet halványkék, csillagokkal.

A kápolna közepére hat darab ötszemélyes, sötétbarna árnyalatú padot állítottak. A bejárattól jobbra, egy ajtó mögül lépcső vezetett fel a kis karzatra. A park felőli bejárattal szemben volt az oltár a tabernákulummal, balra a szószék. Az oltár felett egy nagyméretű Krisztus-kép függött, ismeretlen spanyol festő alkotása. A kápolna tartozéka volt még egy rokokó stílusú ezüst örökmécses és az orgona.

Hány imát mondhatott el a gróf a kápolna falai között? 1824. január 22-én itt ravatalozták fel az édesanyját, Festetics Juliannát. Vajon felötlött-e a grófban, amikor ott térdelt az édesanyja holtteste mellett, hogy 1817. május elsején verset írt hozzá: „Ha mind azt, mit szívem érez, tollammal leírhatnám, / Mind azt, mit csak Néked köszön, méltán elől adhatnám…” – még keresve a magyar szavakat. 1826. december 10-én pedig ezt vetette papírra: „Mindenható Isten, hallgasd meg mindennapi imádságomat. Töltsd el szívemet angyali tisztaságú szeretettel embertársaim iránt, hazám iránt és honfitársaim iránt!”

Különös érzés kerített hatalmába a padlás rendezetlen miliőjében. Őstörténetünk írója, kutatója, László Gyula professzor mesélte nekem, hogy álmában gyakran beszélgetett a hőseivel, akiknek a sorsa nem hagyta nyugodni. Valami hasonló játszódott le bennem is a Szent István-templom padlásán: képzeletemben ott ültem a kápolnában, és a gróf tekintetét kerestem. Szigorú szemekkel nézett rám, egy olyan ember arcára, aki ellopott valamit a sorsukból, az életükből, a nyugalmukból. Szédelegve botorkáltam le a templom meredek falépcsőjén, és sokáig nem tudtam megnyugodni. 

(A szerző újságíró)