Ha itt nem egy irodalmi esszé állna, a kérdésre így is válaszolhatnánk: az egyéni és kollektív identitáshoz vezető emlékezés kultúrájában e határ az értékek edzésével mind messzebb tolódik az időben; az eltörlés kultúrájában már csak a jelen számít (hogy holnapra dőljön ki sarkából a Föld); egy csapnivaló politikus pedig már azt is elfelejti, amit éppen mond. Most viszont az idén nyolcvan éve elhunyt Móricz Zsigmond és a holt „költők” társaságában az őt majdnem egy évtizeddel megelőző Krúdy Gyula emlékét idézzük föl!
A két pályaképet összevető, a 20. századi modern magyar próza eltérő irányait bemutató előadásra készülve olvastam Kosztolányi Dezső, a PEN Club akkori elnöke 1932-es beszámolóját a Pesti Napló tudósítójától. Kosztolányi a magyar irodalom helyzetéről beszélt, méltatva a két új Rothermere-díjas kiválóságát és a díj alapjául szolgáló Forr a bor című Móricz-regény, illetve Az élet álom című Krúdy-elbeszéléskötetet. Szavai szerint: „Évtizedes munkásságukkal mind a ketten mintegy belombozzák irodalmi életünket. Móricz Zsigmondnak tavaly [1931-ben] jelent meg »Forr a bor« című regénye s megannyi remekbe készült elbeszélése.
Az ő emberábrázoló művészete egyedül való színfoltja ennek a földnek. Úgy rémlik, hogy egy magyar falut látunk, viharos, nyári verőfényben, éles körvonalakkal, komor fekete árnyékokkal. Krúdy Gyula szintén tavaly tette közzé »Az élet álom« című elbeszéléskötetét. Ő a félmúlt és a régmúlt lírai álmodója, a gyermekkorba, sőt a csecsemőkorba visszanyúló, elemezhetetlenül furcsa és finom emlékekkel, melyeket csak egy született költő fejezhet ki közvetlenül. Tájai mintha örök holdfényben fürödnének. A két író tehát kiegészíti egymást, s együtt jelképezi égaljunkat.”
A vázlat a táblán készült, érzékeltetve a gondolkodás folyamatát, s a krétajelek mögött láthatóak lettek az összefüggések. A földrajzilag közeli szülőföld, de az eltérő családi és szellemi környezet öröksége. Az irodalmi mintákhoz való viszony, a kapcsolat Debrecennel, a vidékszemléletük és fővárosi létük, irodalompolitikai és irodalomszemléleti sajátosságaik.
Ember- és lélekábrázolásuk, a realizmus két iránya (az impresszionistának ható „álomi” vagy a naturalista elemekkel átszőtt szociografikus), a valóság és a képzelet helye az írói intencióban. Az élet és az álom keveredése (a magánéletben is), a szerelemhez való viszony, annak nyilvános viharossága vagy rejtetté tétele… Nincs egy év a korkülönbség, igen sok a közös vagy hasonló pont az életállomásokban, irodalmi közéletben és ambícióban – mégis a magyar próza két teljesen eltérő irányát teremtik meg.
Két ilyen írófejedelemnél ez természetes, nem is ez gondolkodtatott tovább, hanem az, hogy a stílus nem „tanult” vagy maníros, és hogy a stílus, a Mű végül is tényleg az ember, tehát a szöveg az íróembert tükrözi, annak az írólétre való összes készülődéseivel, az adottságaival és értékrendjével, alkatával és késztetéseivel együtt. Az eltérő szövegek mögött tehát eltérő attitűd áll. Érdemes talán az irodalmi szöveget annak alapján is megvizsgálni, hogy milyen alkotótípus írta. S milyen különös, hogy a két „homo memoricus” ugyanabban az időben két valóságot mutatott be. Mert a valóságot – azt, amit ők akként éltek meg – írói tudatuk alkotta. S ha nem egy irodalmi esszéről lenne szó, az a vágyunk is megszólalhatna, hogy bárcsak ez a mostani valóság is csak egy írói tudat terméke lenne.
Pethő József az ellentétekben lévő egységet Móricz és Krúdy stilisztikai olvasata alapján mutatta be. Kosztolányi találó megállapítását („együtt jelképezik égaljunkat”) Czine Mihály összehasonlító vázlata fejti ki: „A humor és csattanó mikszáthi formájától eltávolodva Krúdy megteremt egy erősen stílromantikus hangnemet és emlékező álomvilágot. Másképpen lép túl a mikszáthi anekdotán, mint Móricz Zsigmond. Móricz inkább tompít […], Krúdy túlhajtja kifejezésmódjait; Móricz az anekdoták különceiből a földön élő, körüljárható emberek rajzához kap indítást, Krúdynál a hangsúly az anekdota reális elemeiről az irreálisra csúszik, alakjai különc vonásai még erősebben kidomborodnak.
Móriczot a jelen s a jövő felé fordulás, a paraszti törekvésekhez való kapcsolódás vezeti a realizmushoz, Krúdyt a Mikszáthénál is mélyebb kiábrándulás a patriarkális múlt iránti nosztalgiához, az irreálisnak tűnő álomvilághoz. Az eredmény, a művészi világ így nagyon is eltérő […] Móricz a magyar realista próza kiteljesítője, Krúdy a modern – lírába, hangulatba olvadó, légkört teremtő, az idő síkjait feloldó – magyar próza megteremtője lesz.”
Az ellentét helyett az egységet keresve a két életműben Pethő a stilisztikailag megközelített belső forma (téma, szerkezet, jellemzés, cselekmény stb.) és külső forma (szó- és kifejezéskészlet, szintaktika, szöveg és képi elemek stb.) alapján dolgozta ki értelmezését.
A hasonlóságok közt a szülőföldi élményanyag (a Nyírség és Szatmár), a dzsentriábrázolás, az ételmotívum középpontba helyezése, szimbólummá emelése (az erotika és gasztronómia összefüggései), majd a szűkebben értett stíluson belül az új stílusteremtés, a képi ábrázolás, a narrációban a szabad függő beszéd, a narrációs beszédmódátvétel (avagy a nézőpontátvétel összetett mintázata) szerepel. Mindegyikben kimutathatók egyezések, mégis lehetetlen összetéveszteni Krúdy bármelyik szövegét a Móriczéval. Tehát a szöveg is „viselkedik”, a szövegnek is van attitűdje, amit egyrészt a szerzőtől kap, másrészt maga alakítja azt.
Hogy melyik attitűd az erősebb, azon az irodalomtudomány vitatkozik, az viszont nem lehet vita tárgya, hogy meddig terjed az emlékezet. – Ameddig a tudatunk által létrehozott valóság. S milyen kár, hogy a hamis öntudat magára eszmélését egyáltalán nem segíti az eltörlés kultúrája!
(A szerző irodalomtörténész)
