Mi van, mi lesz, mi volt?

Mindenesetre most, ezekben a hetekben elképesztő az a gondolatkavalkád, ami a vélemények színpadán fellelhető. Megszólal itt az orosz–ukrán háborúságról a világ politikai elitje, legyen arab, amerikai, európai, szakértő, civil, kibombázott áldozat, politikus és önjelölt politikus, véleményvezér, mindenki mondja a magáét. Azt, ami szerinte van, amit lát. Persze az ember lényegében többnyire a magáét mondja, a véleménytolvajok kivételével, és ez rendjén is volna. Legalábbis amíg a számítástechnika időt zsugorító feltalálói hagyják, hogy bárki megoszthassa a véleményét bárkivel. Ám már arra is van elég példa, hogy nem mindig hagyják.

Egyelőre most csak az információkavalkád nehezíti eligazodásunkat a felfordult világban, ahol hirtelen mindenki háborús szakértő lett, állítólag már a főként ifjak által használt TikTok nevű internetes alkalmazás segítségével is közölnek háborús híreket, mi több, tippeket is adnak a harcosoknak.

Ez a felszín, ami fecseg. Ám ami ennél fontosabb, hogy hallgat a mély. Egyelőre legalábbis mélyen hallgat, és ez is nehezíti
a tisztánlátást. Csakhogy semmi sem tökéletes, olykor hiba csúszik a gépezetbe, és néha mégis kikandikál a mély. S fecsegni kezd. Mert mit gondoljunk arról a különös bírálatról, amelyet a neten olvashattunk, hogy Ukrajna budapesti nagykövete egy zártkörű konferencián azt találta mondani, szégyelljük magunkat mi, magyarok, mert március 15-re készülve ahelyett, hogy a szabadság mellett (mármint az övék mellett) kiállnánk, mi a rezsicsökkentésről beszélünk.
Na erre mondják, ne kommentáljuk, mert önmérséklet is van a világon! Mármint az úriemberek viselkedéstárában. Egy-egy ilyen elszólás amúgy a nagypolitika arcát is jól megmutatja. Arról szól, pontosabban arra figyelmeztet, hogy mindent a nagypolitika szemszögéből ítéljünk meg, függetlenül attól, hogy más a szemüvegünk.

Bizony más, és ez így van rendjén. Már csak azért is, mert tudjuk, hogy a levéltárakban őrzött történelmi dokumentumok nem az emberi lelkek szenvedéseinek a dokumentumai, hanem a hivatalos iratokéi. Pedig a valódi történelem ismeretéhez talán sokkal jobban hozzátartoznának az emberek által megélt szenvedések, megpróbáltatások, rettenetes, néha meg felemelő történetek, mint a nagypolitika gőgös kijelentései. Például a fentebb emlegetett ukrán nagykövet magyar történelmi ismeretet nélkülöző, 1848 jelentőségét figyelembe sem vevő kioktatása. Olyasmiről beszélt, amiről nincsenek ismeretei. Mi, magyarok tudjuk, mi volt 1848–49-ben, és azt is tudjuk, mi folyik most. Háború. S még arról is vannak ismereteink, hogy az ukrán nép függetlenné válásának mily szomorú, véres, sok áldozattal járó történeteit őrizte meg a becsületes emberek emlékezete. Évszázadokra visszamenően.

Mi több, azt is tudjuk, mi történt a Majdanon, kik tették rá az ukrán gazdaságra a kezüket, kik próbálkoztak és próbálkoznak az ország hajóját kormányozni az elmúlt pár évtizedben, nem túl sok sikerrel. És tudunk még egy sor tényt arról, ami van. Ami a jelen. Nagykövet asszony viszont – kijelentéséből következtethetően – sem a jelenlegi magyar helyzetet nem ismeri, sem a magyar történelmet. Bölcsebb lett volna tehát, ha hallgatott volna. Szerényen megjegyzem, a mi rezsicsökkentésünket, az erre szánt forrásokat a jelenben eléggé megtépázza a nagykövet asszony hazájából ide érkező menekültek ellátása, elhelyezése, mert az is pénzbe kerül. Ám meleg szívvel adjuk. Mindez a jelen.

Az, ami van. Beleértve nagykövet asszony kommentárjait is.

Azt, ami lesz, talán csak Nostradamus tudná megjósolni, ha élne. Ám tudjuk, neki is voltak tévedései.

Tetszik, nem tetszik, a tragédiák – a velünk szomszédos Ukrajna tragédiája is – sok olyan tényt felszínre hoznak, amelyek eligazodásunkat szolgálják, már ha nem hamisak, és a jövőt is alakíthatják. Nem mindig úgy, ahogy szeretnénk. A napokban derült ki például az is, hogy több gyógyszerkísérletet végző, amerikai tulajdonú laboratórium is található Ukrajna területén. Ezzel a nem kis gyanút keltő ténnyel mit kezdjünk? Mondjuk, hogy nem így van? Állítsuk, hogy mindezek békés céllal működnek? Kapunk választ, hogy igaz-e a hír? Aligha.

Tehát – még ha az idő sok esetben a titkok feltárulásán dolgozik is – hallunk-e vajon valamikor őszinte választ erre a kérdésre? Meg sok más kérdésre is? A jelen megítélése sem könnyű feladat tehát.

Éppen ezért hagyjuk most a kiszámíthatatlan jelent és a még kiszámíthatatlanabb jövőt. Támaszkodjunk kicsit a múltra. Arra, ami volt, de mégis máig hatással van ránk, akár szép volt, akár tragikus. S amit letagadni (elfelejteni, eltörölni!) nem szabad.

A hőseit sem, a Júdásait sem. És 1848-at sem, bárki „tanácsolja” is. S ha már hajdanvolt magyar területekhez közel folyik most egy olyan háború, amelynek kimenetelét nemigen látjuk, gondolatban menjünk Munkácsra, a Latorca völgyébe, ahol a híres és sokat látott vár áll, amelyet bántott, azaz ostromlott a tatár, a Habsburgok, és amelyben sok évszázadon át „zajlott” a magyar történelem. S amely ma Ukrajna területén található. De túlélte a viharokat, és most szebb, mint valaha.

Vagy menjünk el Verecke híres útján a honfoglalási emlékműhöz, a hajdani határhoz, ahol először a millennium idején emeltek obeliszket. Ezt a szovjetek lerombolták. Elkészült egy új 2008-ban, amelyet azóta mondhatni rendszeresen lefestenek, olykor felgyújtanak, meggyaláznak mindenféle titokzatos emberek, de az ott élő magyarok megannyiszor újra rendbe hozzák. Ukrajna területén. Ez is történelem, nem csak az, ami most zajlik a világ szégyenére. Ukrajna területén.

(A szerző újságíró)