Domonkos László

Vélemény és vita

Circumdederunt

Zuhognak a hírek, zajlik az élet így tavaszelőn, dúl a háború a szomszédban, covidvég, nincs tovább maszk (el sem hiszem…) – és közben egymás után, szinte észrevétlenül, érkeznek másféle hírek is

Elhunyt Bucz Hunor, a neves Térszínház alapítója és 52 éven át vezetője, a nemzeti szellemű értelmiség egyik ősközkatonája. A Jurta Színházban ismertem meg 1988-ban, persze hogy fura, szokatlan hangzású (de igen rokonszenves!) nevére figyeltem föl először. Azután Csurka István neve és szelleme hozott össze igazán bennünket, akárcsak Borbély Lászlóval vagy Pilhál Györggyel.

Amikor – nem akármekkora hűséggel és bátorsággal – műsorra tűzte, és ameddig csak lehetett, játszotta színházában Csurka István egyik utolsó darabját, az Írószövetségek harcát, a Csurka-harcostársak, Bíró Zoltán és Lezsák Sándor adta egymásnak a jelképes kilincset ott, Óbudán, én meg csöndes, befelé somolygó, megelégedett örömmel konstatálhattam, hogy Hunorral Együtt vagyunk, így, nagybetűvel, és ez nagyon így van rendjén. Azután könyvek és könyvbemutatók, borozások és tervezgetések, utak és társaságok, ahogyan az már lenni szokott. Élt hetvenkilenc évet. És én bambán bámulok magam elé itt, a klaviatúra előtt. Circumdederunt me gemitus mortis, körülvesznek engem a holtak fájdalmai, miként a 17. zsoltár mondja.

A régi szerkesztőségek nemcsak a maguk ódon zegzugaival, cigaretta- és porszagú miliőjükkel, szüntelen írógépkattogásukkal, mindentudó, úgy tűnt, egytől egyig bögyös és belevaló titkár- és gépírónőikkel, no meg a kézirataik-kal érkező eszelősöknek fenntartott külön asztallal-székkel – a „bolondültetővel” – voltak annyira feledhetetlenek: a Mesterek halhatatlan, csodás aurája is azzá tette őket. Ilyen volt a Délmagyarországnál Horváth Dezső, aki „öccse” megszólítással tüntette ki a hozzám hasonló ifjonc újdondászokat, időnként odaszólva: „Komám, minden emberben van legalább egy riport.”

„Mindig addig menj el, amennyit a tisztességed megenged.” És faltuk írásait a régi Élet és Irodalom leghátsó oldalán, a riportrovatban, én még kéziratban olvashattam a magyar tanyavilágról Szenti Tibor mellett talán legemlékezetesebben és legigényesebben, legszebben tudósító, a Magyarország felfedezése-sorozatban megjelent szociográfiáját, A tizedik embert. Gyakran együtt mentünk délután haza – olykor órákig tartott az alig húsz-huszonöt perces út… Mivel a szerkesztőségben csak hárman nem voltunk párttagok, időről időre cinkos összekacsintással indulhattunk neki a napfényes szabadságban fürdő, derűs és felszabadult kora délutánnak, míg a többiek a gyűlésen szerencsétlenkedhettek.

Dezső a hosszasan elfektetett, nehezen megjelenéshez jutó kéziratokkal történő eljárást következetesen aszalásnak nevezte, és emiatt olykor kemény harcokat vívott az olvasószerkesztővel, viszont az imádott népi írókról mindig elmondta, hogy „fóruk van, komám” (igaza volt, ebben is), és kedves volt, és szerény, és segítőkész. Élt 86 évet, és én bambán bámulok itt a klavia-túra előtt. Circumdederunt, igen.

Az úgynevezett életzajlás közepette távozó kiválóságaink, attól tartok, egyre hangosabban figyelmeztetnek. Ezek az új halottak alighanem a leghangosabb élők erre mifelénk. Körülvesznek fájdalmaik, körülvesznek árnyaik, és elmondják újra meg újra: így valahogy kellett volna, így valahogy kéne. 

(A szerző író)

Kapcsolódó írásaink

Bán Károly

Bán Károly

Zsolti, a (kín)padon

ĀA kampányban a baloldali szivárványkoalíció úgy ígér tücsköt-bogarat, a közélet megtisztítását, a korrupció meseszerű likvidálását, hogy még a hiteltelenné vált, lebukott politikusait sem veszi le a listájáról

Rab Irén

Rab Irén

Hadseregfejlesztés német módra

ĀJanuár közepén, amikor az oroszok erődemonstrációs hadgyakorlatot folytattak az ukrán határ mentén, Ukrajna a Nyugat katonai segítségét kérte