Kő András

Vélemény és vita

Felejtés

Miután Immanuel Kant német filozófus felmondott a régóta nála dolgozó szolgájának, Lampénak, attól tartott, hogy örökre emlékezni fog a férfira

Talán bűntudata volt? Mindenesetre Kant a következőket írta a naplójába: „Emlékeznem kell arra, hogy Lampe nevét teljesen el kell felejtenem.”

A felejtés (feledékenység) roppant fontos szerepet tölt be az életünkben. Mert ugyan mit jelent néhány rendkívül bosszantó emlékezetkiesés ahhoz képest, ha mindenre emlékeznénk? Az igazi pokol az lenne, ha semmit nem tudnánk elfelejteni. A felejtés tehát szükséges jó vagy rossz. Nézőpont kérdése. Lehet „múlékony”, ami az idő múlásával jelentkezik, nevezhetjük „blokkolásnak”, vagy történhet „szórakozottságból”. Utóbbira remek példa Richard Nixon esete.

Az egykori amerikai elnök Georges Pompidou francia elnök temetésére érkezett 1974 áprilisában Párizsba, amikor a repülőtéren kijelentette: „Nagyszerű nap ez Franciaországnak!” Akárhogy próbálkozunk, semmi sem menthet meg bennünket a feledéstől. Mondhatjuk azt, hogy a feledés képessége teszi lehetővé, hogy éljünk? A válaszom: igen. Kevés nagyobb adomány van, mint a felejtés. Az életünk alakulásában a felejtés a legnagyobb áldás, mert helyet biztosít egy sor új eseménynek és élménynek. Persze mindig nehéz megállapítani, hol van az emlékezés és a felejtés között a határ.

A gyakorlat azt mutatja, hogy a felejtés éppen olyan fontos, mint az emlékezés. Milan Kundera szerint titkos kapcsolat van a lassúság és az emlékezet, illetve a sebesség és a felejtés között. Érdekes összevetés. Valamelyik filmből vittem magammal, hogy az emlékezet adja a halhatatlanság pillanatait, de a feledékenység a lélek egészségét és békéjét.

Tudják, mi az ijesztő? Amikor el akarunk felejteni valamit vagy valakit, teljesen kitörülni az emlékezetből, de képtelenek vagyunk rá. Nem múlik sehogy sem, és úgy követ bennünket, mint az árnyék. Nem azzal van a baj, amit az idő felelevenít, hanem azzal, amit meghagy, amit nem lehet elfelejteni.

Így vagyunk a múlttal is. Ami nem hajlandó feledésbe merülni, az az agyunkban rögzül, és mintha azt mondaná: még nem jutottam dűlőre veled. Megpróbálhatjuk lerázni, de a múlt sem könnyen ráz le bennünket. Ha mégis sikerül, valamit megőrzünk belőle életünk végéig. Tudjuk, az idő sokat segít. Lassú és fájdalmas, de segít. Ugyanígy vagyunk a beszéddel is.

Megbocsátani és felejteni – tartja a mondás. Csakhogy: nem olyan egyértelmű a kapcsolat a két fogalom között. A megbocsátás tudniillik nem egyenlő a felejtéssel. Megbocsátás valójában nem is létezik, csak az emberek gyorsan felejtenek. Úgy is fogalmazhatok: előbb lehet felejteni, mint megbocsátani. Rendszerint felejtenünk kell egy kicsit ahhoz, hogy megbocsássunk. De ennek az ellenkezőjét is el kell fogadnunk, hogy az ember kitartóan felejt, miközben nem bocsát meg. A testünket megtaníthatjuk felejteni, de az agyunkat soha. Ha néha elfelejtenénk bizonyos dolgokat, talán cseppnyivel boldogabbak lehetnénk.

A kérdésem az: vajon ötven-száz év múlva hogyan fognak visszaemlékezni fiaink, lányaink és unokáink a pandémiára, a migránsáradatra vagy az orosz–ukrán háborúra? Egyáltalán: mit fognak elfelejteni vagy megőrizni a történelemből és a magánéletükből? A kérdés már messzire visz. Két erő bizonyára mindig segíteni fog nekik: a felejtés és a remény. Romain Gary francia regényírónak is igazat kell adnunk: „Hiába fogadkozik a szegény ember, Isten kezében van a radírgumi.” 

(A szerző újságíró)

Kapcsolódó írásaink

Őry Mariann

Őry Mariann

Hisztéria helyett

ĀHogyan ne gondolkodjunk Ukrajnáról? – vetette fel minapi cikkében a The American Conservative publicistája, Sohrab Ahmari. A kérdés jogos, józanul nézve ugyanis a nyugati médiában és közvéleményben valami láthatóan félrement az elmúlt napokban

Lóránt Károly

Lóránt Károly

Be nem tartott ígéretek

ĀA mai háborúhoz – amelyről senki sem tudja, hogy mi lesz a vége – sorozatos, apró, egyenként nem túl jelentős lépések vezettek