Lóránt Károly

Vélemény és vita

Be nem tartott ígéretek

A mai háborúhoz – amelyről senki sem tudja, hogy mi lesz a vége – sorozatos, apró, egyenként nem túl jelentős lépések vezettek

A háború szörnyű és még szörnyűbb lesz. Ebbe a háborúba a Nyugat hitszegő és arrogáns magatartása vitte be Európát, de nézzük, hogyan fajult a hidegháború utáni nagy barátkozás az egyelőre még csak Oroszországra és Ukrajnára korlátozódó, hagyományos háborúig.

Ukrajna neve arra utal, hogy különböző birodalmak határán helyezkedett el. Az ókorban Szkítiához tartozott, a népvándorlás korában gótok telepítették be. Területén alakult ki a 9. században a Kijevi Rusz, a kelet-európai térség első szervezett állama, amely magába foglalta a keleti szláv törzsek területeit. Fővárosa, Kijev, a mai Ukrajna fővárosa, a modern Fehéroroszország és Oroszország kulturális és történelmi előzménye. A 15. század folyamán ezek a területek a lengyel–litván perszonálunió és a Krími Kánság uralma alá kerültek. 1653-ban a lakosság nagyobb része fellázadt a lengyel, túlnyomórészt katolikus uralom ellen, és 1654 januárjában a népgyűlés (rada) megszavazta, hogy Moszkvához fordul, és ezzel gyakorlatilag a lengyel–litván birodalom délkeleti, a Dnyepertől keletre eső részét Oroszországhoz csatolta.

Ennek 300 éves évfordulója alkalmából, 1954-ben ajándékozta az ukrán nemzetiségű Hruscsov a túlnyomórészt orosz lakosságú Krímet Ukrajnának. Az első világháborút követő bolsevik forradalom zavaros világában a térségben több helyi háború (orosz–ukrán, lengyel–litván) is kialakult. Amire megszilárdult a bolsevik hatalom, Ukrajna a Szovjetunió része lett, korábbi területét megtoldva „Lenin ajándékával”, a délkeleti Donbasznak nevezett térséggel.

1932–33-ban a kedvezőtlen időjárás, az erőszakos kollektivizálás, a kulákok üldözése, az erőltetett iparosítás miatt a mezőgazdaság háttérbe szorulása következtében a Szovjetunióban mintegy 8 millió ember halt éhen, ennek fele Ukrajnában. Bár az éhínség okain vitatkoznak a történészek, 2006. november 28-án az ukrán parlament törvényt fogadott el, amely szerint a mesterségesen előidézett éhínség – holodomor – az ukrán nép ellen elkövetett népirtás volt, ami úgy épült be az ukrán tudatba, mint az oroszok ukránok ellen elkövetett népirtása.

A második világháború alatt az ukrán Sztepan Andrijovics Bandera vezette nacionalisták egy hadsereget szerveztek (Ukrán Felkelő Hadsereg), amelynek célja egy egységes, független, német orientációjú, egynemzetiségű állam létrehozása volt, amelynek területe a mai Oroszország, Lengyelország és Fehéroroszország egy részét is magában foglalta volna. E célnak megfelelően harcoltak az oroszok, a németek és a lengyelek ellen is. Az egynemzetiségű állam megteremtése érdekében etnikai tisztogatásokat hajtottak végre, mégpedig igen brutális módon, nemcsak az áldozatok számát tekintve, ami Volhíniában és Galíciában mintegy százezer lengyel halálát okozta, hanem a kivégzések igen változatos formáit tekintve is.

A második világháború következményeként Lengyelország mintegy száz kilométerrel nyugatra tolódott, területei egy részét Ukrajna, más részét Fehéroroszország kapta. Végül is Ukrajna mai területét a 20. század eseményei alakították ki, és ennek megfelelően elég vegyes a népessége, a lakosságnak 70 százaléka ukrán, 22 százaléka orosz, de még az ukránok között is sokan oroszul beszélnek. A Szovjet-unió felbomlása után az ukrán nacionalisták a Bandera-féle elképzelésnek megfelelően egy nyugati orientációjú és etnikailag egységes nemzetállamot akarnak kialakítani, aminek része a nyelvhasználati törvény és a NATO-tagság igénylése, és itt kerültek konfliktusba részben saját lakosságuk egy részével, részben az orosz biztonsági igényekkel.

A mai háborúhoz – amelyről senki sem tudja, hogy mi lesz a vége – sorozatos, apró, egyenként nem túl jelentős lépések vezettek. Onnan kezdődött, hogy a német újraegyesítéskor amerikai és német vezetők azt ígérték Gorbacsovnak, hogy ha az egyesített Németország a NATO tagja maradhat, a NATO egy centiméterrel sem nyomul kelet felé. Hamarosan azonban előbb Lengyelország, Csehország és Magyarország (1999), majd Bulgária, Észtország, Lettország, Litvánia, Románia, Szlovákia (2004), azután Albánia és Horvátország (2009), Montenegró (2017), Észak-Macedónia (2020) csatlakozott a szervezethez, és a tagságot megígérték Grúziának és Ukrajnának is. Ha valaki ezt a folyamatot egy térképen ábrázolja, azt látja, hogy az ígéretek ellenére a NATO egyre közeledik az orosz határok felé.

Számos forrást lehetne idézni, és egyszer, ha lesz rá lehetőség meg is kell tenni, dokumentálva, hogy kik és milyen formában segítették elő, hogy a kezdetben igen barátságos orosz–amerikai viszony annyira elfajuljon, hogy végül is háborúhoz vezessen, amelynek elsősorban az ukránok és az oroszok lesznek a vesztesei, de rajtuk kívül vesztes lesz Európa is, és jó, ha ez a folyamat Európa határainál megáll. A NATO bővítését az akkori amerikai elnök, Bill Clinton is ellenezte, ám végül nem tudott ellenállni a rá nehezedő nyomásnak, ami a politikai spektrum mindkét oldaláról érte. Hadd említsek néhány nevet a sok közül.

Charles Krauthammer 1990-ben az amerikai külpolitika meghatározó folyóiratában, a Foreign Affairsben a The Unipolar Moment című cikkében kifejtette, hogy most évtizedekig az Egyesült Államok által uralt, egypólusú világrend következik, illetve hogy Washingtonnak mindent meg kell tennie, hogy az ebben a pillanatban kialakult egypólusú világrendet hosszú időn keresztül fenntartsa.

„Abnormális időket élünk. Ilyen időkben a biztonság iránti legjobb reményünk – ahogy a korábbi nehéz időkben is – Amerika ereje és elszántsága, az erő és elszántság, hogy Amerika vezesse az egypólusú világot, szégyenérzet nélkül fektetve le a világrend szabályait, és kikényszerítve annak betartását.” A NATO terjeszkedésére Zbigniew Brzezinski adott konkrét útmutatót ugyancsak a Foreign Affairsben 1995-ben (A Plan for Europe: How to Expand NATO – Terv Európa számára, hogyan bővítsük a NATO-t).

A konzervatív beállítottságú Cato Institute munkatársa, Stanley Kober 1996-ban az intézet kiadványában figyelmeztetett arra, hogy a NATO kiterjesztése egy második hidegháborúhoz fog vezetni. A neves amerikai Oroszország-szakértő, George F. Kennan 1999-ben a NATO Közép-Európára való kiterjesztését az amerikai politika legvégzetesebb hibájának nevezte az egész hidegháború utáni korszakban. Kennan, aki a második világháború utáni, a Szovjetunió megfékezésére irányuló stratégia kidolgozója, a legtöbb más amerikai Oroszország-szakértőhöz hasonlóan úgy vélte, hogy a NATO kiterjesztése helyrehozhatatlanul károsítja az Egyesült Államok azon erőfeszítéseit, hogy Oroszországot ellenségből partnerré változtassa.

Oroszország a kétezres években megpróbált létrehozni egy olyan európai biztonsági szerződést, amely egyenlő biztonságot nyújtott volna minden félnek, tehát Oroszországnak is, és amelynek alapvető része az volt, hogy a NATO ne terjeszkedjen tovább kelet felé (ekkor már számos volt szocialista ország a NATO tagja). A kezdeményezést az amerikaiak elutasították, sőt 2008-ban az amerikaiak (és a lengyelek) javasolták Ukrajna felvételét a NATO-ba, amit akkor Angela Merkel hevesen ellenzett, és az ukránok kétharmada is elutasított.

Az amerikaiak pénzt és erőfeszítést nem sajnáltak annak érdekében, hogy Ukrajnában Nyugat-barát politikai vezetést hozzanak létre, ezt szolgálta a „narancsos forradalom”. E mögött az angol The Guardian szerint az amerikai külügyminisztérium, a USAID, a Nemzeti Demokrata Intézet, a Nemzetközi Republikánus Intézet, a Bilderberg-csoport, a Freedom House és Soros György Nyílt Társadalom Intézete állt. Ők voltak azok, akik szervezték, okították és pénzelték a „narancsos forradalomban” részt vevő csoportokat, amelyeknek célja az volt, hogy a kormány élére ne az oroszbarát Janukovics, hanem az atlantista Juscsenko kerüljön.

2010-ben Janukovics újra megnyerte a választásokat, de 2014-ben széles nemzetközi erőfeszítésekkel újból megbuktatták. Victoria Nuland akkori és mostani amerikai külügyminiszter-helyettes szerint addigra már mintegy ötmilliárd dollárt költöttek a „demokratikus” csoportok támogatására. Ezt követően az ukrán kormány erőteljes oroszellenes politikát kezdett folytatni, amelynek része volt az erőszakos ukránosítás, a nyelvtörvény, ami a keleti, oroszlakta megyék elszakadását eredményezte, és végül most háborúvá fajult.

Oroszország a kilencvenes években baráti kezet akart nyújtani a Nyugatnak, de ebbe a baráti kézbe beleköptek. Az eredmény a legjobb esetben is évtizedekre elnyúló hidegháború lesz, amelynek fő vesztese az oroszok és ukránok mellett Európa lesz, amelynek gyenge képességű, tehetetlen vezetői kiszolgáltatták az európai érdekeket az amerikai héják ambícióinak.

(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)


 

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

Vicsorgó Tímea

ĀFricska. Lassan bizony el kell jutnunk odáig, hogy belássuk: a magyar ellenzéknél nincs alja a gödörnek, náluk az aljasság olyan éltető, mint egy embernek a szabad levegő

Őry Mariann

Őry Mariann

Hisztéria helyett

ĀHogyan ne gondolkodjunk Ukrajnáról? – vetette fel minapi cikkében a The American Conservative publicistája, Sohrab Ahmari. A kérdés jogos, józanul nézve ugyanis a nyugati médiában és közvéleményben valami láthatóan félrement az elmúlt napokban