Az Ipoly Magyarországon, 2022

A napokban, nem tehetek róla, ez a szemléletes palóc népi hasonlat jutott eszembe, midőn a több mint beszédes (jelképes?) rövidítésű politikai alakulat, az Iszomm (Igen Szolidaritás Magyarországért Mozgalom) vezetőjének, Szanyi Tibornak kijelentéseivel szembesültem.

Az illető a szocializmusról beszélt. „Mi jóléti szocializmust szeretnénk”, mondta, majd hozzátette, hogy „1956-ban is az volt a fő jelszó, hogy demokratikus szocializmust”. Ez igaz ugyan (bár inkább az, hogy ruszkik haza és független Magyarországot, de tény: „igazi”, „tiszta”, demokratikus szocializmust is követeltek, „a magunk módján”), csakhogy hősünk rögtön hozzáfűzi: „A rendszerváltozás idején mindenki szociális piacgazdaságról beszélt. Ez az Alkotmányban is megjelent. Mi ezt akarjuk folytatni.”

Bravó.

Az úgynevezett szociális piacgazdaság fogalma, miként az köztudott, a Szanyi-féle eszmei fogalmak szerint szocialistának vagy akár „baloldali gondolkodásúnak” is csak fölöttébb nehezen nevezhető, annak idején a Kádár-korszaki sajtóban – a Népszabadságtól a Ludas Matyiig – egyfolytában gúnyolt-mocskolt nyugatnémet kancellártól, Konrad Adenauertől és a vele tökéletesen azonos politikai elveket valló Ludwig Erhard gazdasági minisztertől (később szintén kancellár) származik, és alapvetően szociálpolitikai – jóléti jellegű – intézkedéseket tartalmazott: a monopóliumok független ellenőrzése, a pénzügy központi felügyelete, a valuta, az iparűzés és a telephely megválasztási szabadságának védelme érdekében, a túlságosan magas jövedelemadó-kulcsok csökkentése, a gazdaságilag gyengék szociális biztonsága, bérmegállapodások, központi alapelv a vállalatok közötti verseny fenntartása, miközben az állam pénzzel támogatja azokat, amelyek a versenyben alulmaradtak, így továbbra is fenntartva érdeküket a gazdasági életben való szereplésre.

Elsődleges feladatnak számított lakást teremteni a háborúban kárt szenvedett embereknek, valamint a menekülteknek és a hazatérőknek (az 1950-ben elfogadott első lakásépítési törvénynek köszönhetően hat év alatt 2,4 millió lakás épült a szociális, illetve az államilag támogatott lakásépítési program keretében). A gazdaság további területeit piacosították, felszabadították a vas- és acélárakat, a hatvanas évek elején a fűtőolaj és az atomenergia hasznosításával végérvényesen megszűnt a szén monopóliuma.

Erhard még 1949-ben jelentette be a kartelltörvényt, ami a szabadságon alapuló szociális piacgazdaság egyik rendpolitikai pillérét jelentette, és előnyben részesítette a kartelleket. Az 1957-es nyugdíjreform volt a másik történelmi jellegű szociálpolitikai intézkedés. A gazdasági növekedés hihetetlen dinamikája és a takarékos költségvetés azután megalapozta az úgynevezett nyugatnémet gazdasági csodát és általában a nyugat-európai, annyit csodált-irigyelt jólétet.

Gyengébbek – no meg a precizitás – kedvéért ide másolom, hogyan határozza meg a Magyar Katolikus Lexikon a szociális piacgazdaságot: „…a szolidarizmus rendszerének legjobban megfelelő gazdaság, amelynek szabadsága tekintettel van a közjóra (…) A piac szabadsága a gazdálkodó ember személyiségi jogaira épül (…) lehetővé teszi a piaci mechanizmus és a gazdasági konjunktúra fogyatékosságainak kijavítását, a társadalmilag is megfelelő jövedelemelosztást és széles társadalmi rétegek számára a tulajdonképzést. (…) A szociális piacgazdálkodás alapja a szabad, önfegyelemre képes, felelősségtudattal rendelkező, kezdeményező, gazdasági tevékenységre és magántulajdonra törekvő ember.”

Ez mintha – bár roppant humánusan – színtiszta kapitalizmus lenne, nem? Nincs itt valami félreértés, netán ritka nagy csúsztatással történő félremagyarázás, magyarán hazudozás, elvtársak?

És ha mindehhez hozzávesszük Szanyi hosszas és Kádár-nosztalgiától vaskos adagokban csepegő fejtegetését a Kádár-korszak alatti szociális fellendülésről, ami szerinte „olyan volt, mint előtte az ezeréves magyar történelemben soha” (mit neki Monarchia, pláne gaz, fasiszta Horthy-korszak…!) – máris eljutunk az Ipoly vizéig: közben ugyanis, állítja, „amit Kelet-Európában a szovjet tankok árnyékában műveltek, az minden volt, csak szocializmus nem”.

Ily módon még Kádárék is – újabb elképesztő csúsztatás – csak „azt mondták, hogy rakosgatják a szocializmus alapjait” (Közben, emlékszünk, egyfolytában a szocializmus felépítéséről, szocialista társadalomról, szocialista emberről, ezerféle szocialista akármiről papoltak éjjel-nappal!)

Ennyi zűrzavaros, egymásnak is homlokegyenest ellentmondó, ijesztően zagyva programömlenyt ritkán hallani. Ez lenne a magyar „harmadik út”?

Köszi. (Népi íróink foroghatnak a sírjukban.) Mindezenközben pedig hősünk láthatóan lelkesen, őszinte bele- és átéléssel fejtegeti mondandóját.

Ne zavarjuk. Majd elmúlik ez is. Az Ipoly meg folyik tovább.

(A szerző író)