Lóránt Károly

Vélemény és vita

Jobboldal? Baloldal? Mi a tét áprilisban?

Politikai pártok már az ókori Athénben és Rómában is léteztek, kifejezve egy-egy társadalmi réteg vagy régió érdekeit, a pártok vetélkedése tehát történelmünk során – változó formában – de mindig jelen volt

Az euroatlanti, tehát nyugat-euró­pai és észak-amerikai térség országainak mai pártrendszere a 19. században alakult ki, ezeket az általuk képviselt nézetek alapján jobb- és baloldalra osztották fel, bár a nagy gyűjtőpártok több irányzatot is magukban foglaltak. Baloldali pártokhoz sorolták és sorolják általában a szocialista-szociáldemokrata pártokat, a zöldeket és a radikális baloldalt, míg jobboldali formációként határozzák meg a kereszténydemokratákat, konzervatívokat, az agrárpártokat és a radikális jobboldalt.

A jobboldali pártok általában konzervatív értékeket képviseltek, értve ezalatt az ország hagyományaihoz, vallásához, tradicionális társadalmi értékrendjéhez (Isten, haza, család) való ragaszkodást, és általában a korábbi meghatározó társadalmi rétegek érdekeit képviselték. Ezzel szemben a baloldali pártok a szegényebb néprétegek, a munkásosztály érdekeit tették magukévá, a szociáldemokraták szavazóbázisát például jellegzetesen a szakmunkások alkották.

A második világháború után Nyugat-Európában szocialista-szociál-demokrata pártok, illetve kereszténydemokrata (vagy Angliában konzervatív) pártok a legtöbb esetben felváltva kormányoztak. Ebben az időben, tehát a háború után mintegy három évtizedig a fő társadalompolitikai kérdés, amellyel a pártok foglalkoztak, a háború utáni újjáépítés és az igazságos jövedelemelosztás volt, amelynek alapján az európai szociális piacgazdaság létrejött.

Bár sok elemzés különbséget tesz a bal- és jobboldali politika között, és e különbség a pártok retorikájában is megjelenik, a gyakorlatban alig volt közöttük különbség. Kiegyensúlyozott politikai légkör volt jellemző, amit egyrészt az tett lehetővé, hogy senki sem akarta gyökeresen átalakítani a tulajdonviszonyokat (mint a kommunisták tették Európa keleti felén), másrészt a gyorsan növekvő gazdasággal, a kialakuló fogyasztói társadalommal a jobb- és baloldali érzelmű választók egyaránt elégedettek voltak. Ezek az aranykori viszonyok azonban fokozatosan megváltoztak, és olyan helyzet alakult ki, amelyben a hagyományos jobb- és baloldal már elvesztette relevanciáját.

A kőolajár-robbanás nyomán kialakult gazdasági válság változást hozott a gazdasági ideoló­giában. Korábban mindkét oldal a jövedelemkülönbség mérséklésére, az állam aktív szerepére építette gazdaságpolitikáját, ami megjelent például a személyi jövedelemadó erősen progresszív voltában. Erre példa, hogy az Egyesült Államokban a második világháború után másfél évtizedig kilencvenszázalékos volt a legfelső jövedelmi réteg adókulcsa, és e kulcs Franciaországban is évtizedekig hetvenszázalékos volt, vagyis behatárolta az egyéni gazdagodás felső határát. A nyolcvanas éveken először Angliában, majd az Egyesült Államokban és azután fokozatosan a többi országban is áttértek a neoliberális gazdaságpolitikára, amely gyakorlatilag eltörölte a gazdaságpolitika jövedelemkiegyensúlyozó szerepét, és teret adott a minden határon túlnyúló gazdagodásnak az egyik és elszegényedésnek a másik oldalról.

E fordulatot ugyan konzervatív politikusok (Margaret Thatcher, Ronald Reagan) kezdeményezték, de a baloldali pártok is átvették, feladva hagyományos feladatukat, a bérből és fizetésből élők védelmét. Emellett jelentkezett egy újabb, jelentős társadalmi törést okozó probléma, mégpedig az, hogy a korábban vendégmunkásként érkezők – akikről azt feltételezték, hogy egy idő után majd elmennek – maradtak, és növekvő tömegükben egyre inkább a saját értékrendjüknek megfelelően akarják átalakítani Európát.

Történt egy ideológiai változás is. A hagyományos jobb- és baloldali értékrendet felváltotta a frankfurti iskola tanításaira épülő kultúrkommunizmus, amely megkérdőjelezi, de leginkább lerombolja a hagyományos európai értékrendet és a Karl Popper-féle (Soros György által képviselt) „nyílt társadalom” ideológiája, amely a nemzetállamok felszámolásának irányában hat.

Ezek a változások, hozzájuk téve még a technológiai fejlődés hatását és az Európai Unió birodalomépítési szándékát is, teljesen átalakították az érdekviszonyokat, azt a politikai teret, amelyben a politikai döntések végbemennek. A hagyományos jobb- és baloldali pártok már nem képviselik azt, amit a második világháború után évtizedekig képviseltek. John Schindler amerikai nemzetbiztonsági szakértő szerint a hagyományos szociál­demokráciából kulturális baloldal lett (Cultural left), amely már nem a bérből és fizetésből élők, hanem a különböző kisebbségek, főleg a szexuális kisebbségek érdekeit képviseli, a jobboldal pedig elvesztette a tradicionális értékek iránti érdeklődését, és a globális hatalmi érdekek szolgálatába állt (corporate right). E két politikai áramlat egymásra talált és egymást erősíti, mindenekelőtt abban, hogy mindkettő a nemzetállamok feletti – demokratikusan ellenőrizhetetlen és ezért leválthatatlan – politikai struktúrában gondolkodik.

Bár a fenti elemzés az euroat­lanti térségre vonatkozik, némi módosítással a mi viszonyaink között is megállja a helyét, és ennek megértése a közelgő választások szempontjából fontos.

Mindenekelőtt a különbség az, hogy nálunk a rendszerváltozás óta nem került be baloldali párt a parlamentbe. Az MSZP születése pillanatában sem volt baloldali, és mai leszármazottai sem azok.

Annak idején (1990-ben) egy baloldali összejövetelen radikális jobboldali polgári pártnak minősítették, és ezt a minősítést, amikor 1994-ben hatalomra került, igazolta is, többek között a Bokros-csomaggal, a létfontosságú infrastrukturális létesítmények külföldieknek való kiárusításával. Baloldali (szociáldemokrata) politikát első ízben az 1998-ban kormányra kerülő és magát a jobboldalra helyező Fidesz képviselt, többek között szociá­lis lakásprogramjával, amit azután a Gyurcsány–Bajnai-kormányzás felszámolt és devizaadóssággá alakított át.

A 2010-ben újra kormánypozícióba kerülő Fidesz folytatta a korábbi politikáját, amelyet a hagyományos politikai skálán szociáldemokratának és nemzetinek lehet minősíteni. Szociáldemokrata abból a szempontból, hogy több százezer munkahelyet létesített, a devizaadósokat igyekezett megsegíteni, és nemzeti abban az értelemben, hogy megszabadította az országot az IMF gyámkodásától, igyekezett visszavásárolni a korábbi kormányok által a külföldnek elkótyavetyélt nemzeti javakat, támogatja az országhatáron kívül élő magyar közösségeket.

Furcsa helyzet, hogy egy magát baloldalinak nevező pártkomplexum globalista politikát folytat, egy magát jobboldalinak nevező pedig sok szempontból (az egykulcsos adót kivéve), baloldalit. Ezt fontos lenne megértetni a mai baloldali választókkal is, mert nagy csalódás érheti őket, ha a ma magukat baloldalinak nevező pártokra szavaznak. Hogy mi várna rájuk, azt az ellenzék miniszterelnökének, Márki-Zay Péternek őszinte megnyilvánulásai már jelzik is (például a minimálbér és az árstop eltörlése).

Természetesen hiba lenne az utolsó pillanatban összezavarni a választók fejét, de azt meg lehetne tenni, hogy a retorika ne baloldalt emlegessen, hanem ellenzéket, amely, ha kormányra kerülne, olyan politikát folytatna, amely pont a bérből és fizetésből élő embereket sújtaná a legjobban. Az emberek többsége nem az érdekei szerint (amit nem is tud pontosan meghatározni), hanem az érzelmei szerint szavaz. A vidékiek, akik közvetlenül kapcsolódnak a természeti környezetükhöz, konzervatívabbak, ezért a hagyományos értékeket képviselő pártokra szavaznak, a nagyvárosiaknál ez a kötődés már hiányzik, közülük sokan hajlanak a liberalizmus felé.

Ez a tendencia a választási eredményekben nem csak nálunk, hanem mindenütt kimutatható. De még az uniós felmérések szerint is (Eurobarometer) az unió lakosságának kilencven százaléka fontosnak tartja a nemzeti identitás, a nemzetállami lét fenntartását. Ez az arány annyit jelent, hogy még az egyébként baloldali érzelmű és megszokásból (konzervativizmusból) a baloldalra szavazók túlnyomó többsége is nemzetállami elkötelezettségű.

Épp ezért a retorikának arra kellene rámutatni, hogy most nem a hagyományos jobb- és baloldal közötti választásról van szó, hanem arról, hogy bedarálják-e az országot egy a mi érdekeinket nem képviselő birodalomba, hogy meg tudjuk-e védeni magunkat a délről áramló migránsoktól, a gyermekeinket veszélyeztető genderpropagandától, vagy megadjuk magunkat a globalizmus erőinek.

Meg kell nyernünk a magukat baloldalra helyező választóknak azt a részét, amelynek szavazói felismerik, hogy mi a különbség a jelenlegi kormány által a gazdasági stabilitás, a munkahelyteremtés terén elért eredmények és az országot már többször eladósító és kiárusító álbaloldali ellenzék között. 

(A szerző közgazdász, a Nemzet Fórum tanácsadója)

Kapcsolódó írásaink

Bán Károly

Bán Károly

Gyurcsány listája

ĀTegnap császármetszéssel világra jött a baloldali szörnykoalíció Gyurcsány-listája. A főnök kapitánya, Márki-Zay Péter kívánságai egyáltalán nem teljesültek