Domonkos László

Vélemény és vita

A hősök nem éhesek

„…nem egyszerre mozogtak, hanem kisebb csoportokra oszlottak, melyek egymással is konspirálva tartották a kapcsolatot. Ennek az volt a célja, hogy egy csoport esetleges bekerítése és lefegyverzése ne veszélyeztesse az egész gerilla-hadsereget. A szervezés nagy szakértelemre vall, s feltűnő a hasonlóság a Rongyos Gárda felvidéki harcai során felállított szerkezettel. A mecseki harccsoportok azon helyekről kapták nevüket, ahol elhelyezkedtek, így volt Csigalépcső-, Üdülő-, Tettye-, Kőbánya- vagy Perem-csoport. A csoportok kisebb, aktívan mozgó szakaszokba szerveződtek, ezzel is nehezítve az ellenséges felderítést. (…) A szakaszok nagyjából 30 főből álltak, s további három rajra tagozódtak.

A gerillahadsereg a Mecseki Láthatatlanok elnevezést kapta, mivel igen jól értettek a rejtőzködéshez, s így a megszállók és bérenceik számára valóban fellelhetetlenek voltak. (…) E támadások aztán brutális megtorlást eredményeztek. (…) Visszaemlékezések szerint az irtózatos tűzharcok nyomán emberi testrészek és belek lógtak a fákon, az elfogott felkelőket pedig kegyetlenül megkínozták, mielőtt kivégezték őket. Sokukat a szovjetek tartóztattak le, s átadták őket a hazaáruló magyarországi kommunista hatóságoknak.”

Tizenkét évvel az után, hogy kiváló kollégám, Ágoston Balázs fenti sorai megjelentek, nézem a filmet, és arra gondolok: lám,
a húsz-huszonkét éves koromban hallott, később pécsi csoporttársam, a majdani honatya Pap Andris által kicsit kibővített információk, Isten malmainak lassú őrleményeiként bár, de mégiscsak kibomlanak ide elénk. A három egykori harcos több mint hatvan év utáni újratalálkozásánál csak az felkavaróbb – fura, borzongató élmény –, hogy idővel mindnyájan arról is beszélnek Cs. Nagy Sándor és Sashegyi Zsófia filmjében: nem emlékeznek, hol, mikor és mit ettek-ittak azokban a novemberi hetekben, ott az aknatűz-verte, lánctalpasok lövedékeitől szabdalt hegyek között. Mintha nem lettek volna éhesek, szomjasak. (Fáradtságra, igen, arra emlékeztek. Emerre nem.) A hősök nem éhesek.

A Láthatatlanok című, távolról sem hibátlan alkotás most itt, a MOM-béli vetítésen mindenesetre több, igencsak megszívlelendő evidencia belátására készteti az embert.

És ez sem utolsó. Sőt.

Gyötrelmesen hosszú ideig, rengeteg anyagi és bürokratikus nehézség árán készülhetett el ez a film. Az aranyosan mosolygó pécsi – és bárhol másutt a Kárpát-medencében fellelhető – fiatal lányoknak halvány fogalmuk sincs arról, kik-mik is lehettek azok a Mecseki Láthatatlanok – az idősebbeknek és a fiúknak-férfiaknak, kellemes meglepetésként, többnyire dereng valami arról a több mint ezer emberről, a legújabb kori és az 1956-os magyar história e mitologikus héroszairól, a magyar történelem szép számú dicsőséges-halhatatlan hőseinek legelső sorába illő csoda-lényekről.

Méltatlanul kevéssé, jóformán egyáltalán nem ismerik – valószínűleg még a film alkotói sem – az 1956 utáni magyar irodalom egyik jelentékeny alakjának, a 2008-ban elhunyt kiváló író-szociográfusnak, a Hunnia egykori szerkesztőjének, Kunszabó Ferencnek Vándorvasban – Korrajz a huszadik századból című, 2002-ben napvilágot látott önéletírását, amely egy hosszabb részletében alighanem máig a legmaradandóbb és legszínvonalasabb, szépirodalmi igényű megörökítését tartalmazza a most bemutatott film harcainak és hőseinek – mivel a Somogyból Baranyába keveredett Kunszabó Ferenc is a Mecseki Láthatatlanok között harcolt…

Hosszan lehetne sorolni az elképesztő mulasztásokat és rémisztő hiányokat e hősökkel kapcsolatosan. Akik nem éhesek, de a világ legnagyobb hadseregének Budapest után még egyszer olyan extra leckét adnak, hogy azok még karácsony táján sem mernek felmenni a Mecsekbe – amikor pedig már a meg nem éhező-meg nem szomjazó hősök a titói Jugoszlávia táboraiban sínylődnek, és ávós-pufajkás világ dühöng ismét a magyarok országában…

„Feloszlottunk. Harag nem volt. Szégyenlős pillantások, megtörtség, itt-ott egy-egy szipogás igen – írja Kunszabó Ferenc. – Semmi érzelgős vallomás, fogadkozás, nagy szavak. (…) Vájár csak annyit mondott: »Mostantól nem ismerjük egymást. Sohasem találkoztunk.«”

Aztán egyszer újra – láthattuk – mégis. És már nem is válunk el többé sohasem.

(A szerző író)  

Kapcsolódó írásaink

Vitéz Ferenc

Vitéz Ferenc

Csalók

ĀJ. Károly a választások iránt eddig mindig csak a szavazás napján mutatott érdekelődést, még a közvélemény-kutatóknak sem árulta el, hogy kire szavazna