Bogár László

Vélemény és vita

Háború – nincs, de igény volna rá?

A katonai erő minden hatalom fontos tartópillére évezredek óta, ám ezen évezredek során az is egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy van egy olyan hármas gyökérzetű közvetítő mező, amelynek elemei a hatalomgyakorlás sokkal biztosabb, elegánsabb és fajlagos költségeit tekintve „olcsóbb” formáit teszik lehetővé, mint a katonai erő. E közvetítő mező elemeit a kereskedelem, a pénz és a média alkotja. Az kapcsolja össze őket, hogy a kereskedelem a fizikai árukat közvetíti, a pénzhatalom egy „szimbolikus áru”, a pénz közvetítő szerepét látja el, a média pedig a szimbólumok szimbólumaival, a világértelmezési logikák rendszereivel „kereskedik”.

Mindezt azért fontos hangsúlyoznunk, mert napjaink világának és e világon belüli hatalomgyakorlásnak meghatározó elemévé, persze a kereskedelem és a pénz mellett a média vált. Nem is tudjuk egyelőre igazán felfogni sem, hogy ami világunkban a globális média segítségével zajlik, az a valóság történelmi megsemmisítésének folyamata. Az egész racionális nyugatias gondolkodás a tény, igazság, valóság fogalmak köré szerveződött az elmúlt évszázadok során, és a Nyugat ebből próbált az „okság-okosság” logikája alapján egy „tudásalapú” létszerveződési módot létrehozni. Ez látszólag sikerült is, ám most hihetetlen gyorsasággal, szinte láncreakcióként megy végbe a tény, igazság, valóság racionális deszakrális „szentháromságára” épülő világ összeomlása.

Az, hogy az egész emberi létezés tehetetlen és kiszolgáltatott szemlélője mindennek, az arra vezethető vissza, hogy az elmúlt évszázadok során soha nem tettük fel azt a kérdést, hogy ha a tudás hatalom, akkor vajon hol, hogyan és ki által gyakoroltatik az a hatalom, ami meghatározza azt, hogy mi a tudás. Így aztán ez a titokzatos, és persze „nem létező” tudásmeghatározó hatalom egy olyan végzetes szellemi ketrecbe zárta az egész emberi létezést, ahonnan egyelőre a szabadulás elméleti esélye sem nagyon látszik.

E kicsit (nem kicsit, nagyon!) hosszúra nyúlt, de talán nem egészen érdektelen elméleti bevezető arra szolgált, hogy megalapozza azt a kísérletemet, ami arra irányulna, hogy erre az elméleti talapzatra próbáljuk helyezni mindazt, ami Ukrajnával kapcsolatban történik. Aligha véletlen, hogy a kibontakozó abszurd dráma olyan mémek tükrében mutatja meg leginkább önmagát, mint például az a mondat, hogy a világon mindenki orosz–ukrán háborút akar, kivéve Ukrajnát és Oroszországot.

Vagy hogy az orosz elnöki adminisztráció az amerikai külügyminisztériumot vagy a CNN-t kéri, hogy közöljék már velük végre pontosan, hogy Oroszország, vagyis ők ott az elnöki adminisztrációban mikor fogják kirobbantani a háborút Ukrajna ellen, mert szeretnék a szabadságukat ahhoz igazítani. Nehogy véletlenül pontosan akkor legyen éppen minden érintett szabadságon, amikor az volna a feladatuk, hogy az amerikai külügy vagy a CNN információja alapján megtámadják Ukrajnát.

Vagy hogy a demens bábuként üzemeltetett amerikai elnök drámai felhívást intéz az orosz néphez, hogy fogja vissza vezetőit attól a háborútól, amely háborút éppen maguk az orosz vezetők szeretnék a legkevésbé kirobbantani. Szemben az ettől Oroszországot álságos drámaisággal megóvni kívánó amerikai elnökkel, aki (pontosabban az őt üzemeltető, „nem létező” világerő) viszont láthatóan mindent igyekszik megtenni azért, hogy a háborút valahogy mégis kirobbantsa.

Egészen olyan abszurditásig elmenve, hogy az amerikai külügy megszervezi a müncheni biztonsági konferencián az ukrán elnök és az amerikai alelnök asszony látványos találkozóját, majd álságos drámaisággal figyelmezteti az ukrán elnököt, hogy példátlanul veszélyes felelőtlenség, hogy éppen akkor akarja elhagyni Ukrajna területét, amikor az orosz támadás várható. Ha eddig lett volna bármilyen kétségünk (nem volt) azzal kapcsolatban, hogy a globális véleményhatalmi rendszer „valóságipari” művei mire képesek (lényegében bármire), akkor ez most mind eloszlana.

Módfelett valószínű azonban az is, hogy ez most egy hihetetlen jelentőségű erőpróba, amelynek során az dől el, hogy van-e, létezhet-e egyáltalán valamennyi esély arra, hogy most kivételesen mégse az történjen, amit ez a „nem létező” világerő akar. Ez a világerő az elmúlt évezredek során ritkán tévedett, szám szerint egyszer sem, tehát ha egyszer eltervezett valamit, és ezt ráadásul közhírré is tette, akkor az be is következett. Amint azt az elmúlt évezredek bebizonyították, a háborús ürügy előbb vagy utóbb mindig „legyártódott” valahogy.

Ha nehezen is, de valahogy csak sikerült Ferenc Ferdinándot lelövetni Gavrilo Princippel, holott mindketten csak a pisztolyhoz tartozó biodíszletek voltak, és a szerencsétlen, amúgy jobb sorsra érdemes Colin Powell amerikai külügyminisztert is rá lehetett venni arra, hogy közröhej tárgya legyen azzal, hogy az ENSZ biztonsági Tanácsának ülésén álságos drámaisággal felmutatta azt a fiolát, ami Irak vegyi fegyvereinek bizonyítéka volt, holott az egész egy nagy nehézséggel összeeszkábált primitív hazugságra épült.

Most azonban talán mintha lennének biztató jelei annak, hogy ez az évezredek óta begyakorolt trükksorozat nem feltétlenül fog működni, vagy legalábbis nem a várt eredményt hozza. Persze ami késik nem múlik, nem kell félteni sem a „nem létező” világerőt, sem az őt készségesen kiszolgáló uralmi elitet, ha egyszer nekik kell egy permanens háború Európában, ami sikeresen foglalja le Európa és Oroszország minden energiáját, és teszi lehetetlenné bármilyen együttműködésüket, akkor ez a háború előbb vagy utóbb kirobban majd. 

(A szerző közgazdász)  

Kapcsolódó írásaink

Bán Károly

Bán Károly

Itt a Feri, hol a piros?

ĀVolt régen egy játék, Itt a piros, hol a piros? néven vált ismertté. Fiatalemberek játszották kis piros szivacsgolyóval és három gyufásdobozzal, vásárokon, a használtautó-piacokon a rendszerváltoztatás előtt

Csizmadia László

Csizmadia László

Söprés!

ĀA polgárság tudatában általában ritkán, leginkább ösztönösen éled erővé a népfelség szerepe