Vitéz Ferenc

Vélemény és vita

A költészet mint zaj

Szobakatedra

„Hallani zajt, / Hangos kacajt, / Szidalmat is, épületest, / Rohadt beszédekkel vegyest.” – olvasom Arany János A hegedű című, kevésbé ismert „víg legendájából”. Kiszabadultam volna az utóbbi hónapok riasztó zajszennyezéséből, föllapoztam hát Arany verseit. Nyelvének tisztasága és gazdagsága lelkünket is tisztítja és gazdagítja. Ez az 1853-as mű ironikus alaphangú kisebb elbeszélő költeményei közé tartozik, mint A fülemile, A gyermek és a szivárvány vagy a Pázmán lovag.

Néhány kivételtől (köztük ifjúkori vígeposzától vagy a fájdalmas kacajú Bolond Istóktól) eltekintve ugyan ritkábban szórakoztat abban az értelemben, ahogy ma gondolunk a szórakozásra (gondűző és olykor meggondolatlan passziókra), viszont élményt ad, s Arany versei nemcsak örök józanságra intenek, hanem időtlenségük mellett gyakran aktuálisak is. A komikumot is valamilyen keserűség járja át, mert a komikum forrása az emberi gyengeség, ami egyre nagyobb lesz, ha a morál mind élesebb tükrébe állítjuk.

A versben Szent Péter az Úrral együtt érkezik Magyarországra, és az épületes szidalmakkal meg „rohadt beszédekkel vegyes” zaj nem engedi túllépni e „mai kocsmán”, mint később József Attilát („az értelemig és tovább”), hanem betéved a mulatozók közé. Az Úr büntetésként egy hegedűt teremt Szent Péter hátára, s mivel nem tudja elhúzni a nótájukat, elhúzzák azok az övét: jól elnáspángolják. Az Üdvözítő nem is késlekedik a tanítással: „Kíváncsiság bűnnek fele, / A rossznak már nézése ront; / Ki szántszándékkal lett bolond, / Hagyd ott! ne szólj aznap vele; / Józanság! a szavam, – de részeg / Ember elől én is kitérek.”

Ha nem volna túl merész vagy profán a párhuzam, megkockáztatnám, hogy a Mindenható azért várakozik és nem szól közbe a dolgok menetébe a 21. század elején, mert elfordítja tekintetét a sok rossztól – Európában vagy túl az Óperencián –, észleli azonban, hogy sokan veszítették el eszüket szántszándékkal, s várja, hogy a józanság vajon tud-e győzni önmaga erejéből is, vagy elkel majd némi segítség ehhez.

S ha már a zajnál nyílt ki a könyv, rákerestem az Arany János költői szókészletét három kötetben leltározó szótárra. Aranynál a „zaj” szó (és annak „zajja” változata) több mint nyolcvan helyen szerepel, a belőle képzett szavakkal együtt pedig (például „zajg”, „zajongó”, „zajos”) egy híján százszor. Akár a sokféle hang, zörej vegyüléke, emberi hangok keveréke, riadalmat keltő kiáltás értelemben, akár mozgás vagy beszéd hangjaként, lármaként és tülekedésként.

Persze, Arany nem volt hibátlanul látnoki költő, mert Az elveszett alkotmányban ezt olvassuk: „Másik a hígvelejű szóhősök zajtele pártja: / Kik miután magokat vagyonoktól megszabadíták / Most szabadelvűknek szeretik hánytatva nevezni”. Viszont itt is csak egyetlen szó hibádzik: a „hígvelejű szóhősök” (szabadelvűek) vagyonuktól nem magukat szabadították meg, hanem másokat. Ha szeretjük Arany Jánost, meg se kíséreljük őt ideképzelni a 21. századba!

Nem érezné jól magát, pedig biztos lenne mondanivalója, legfeljebb ha el nem volna annyira keseredve, mint leánya halála után – a Juliska emlékezete című vers 1866 elején négy sor után félbeszakadt, és a kéziratra a költő csak ennyit jegyzett föl: „Nagyon fáj! nem megy!”

Petőfi rónákon vándorló dalának harangcsengését a világ zaja még nem zavarta; Gyulai Pál Pest zaját a „hiúság vásárából” hallotta ki; Juhász Gyula már „léha beszédként” írt a zajról. Kosztolányi a zajba beleképzelte a vízlocsogást és a „fürdőzők csiripelését”; József Attila pedig a Thomas Mann üdvözlése című versében ezt írja: „Párnás szavadon át nem üt a zaj – / mesélj arról, mi a szép, mi a baj, / emelvén szivünk a gyásztól a vágyig”. Ugyaninnen a folytatás így hangzik: „Most temettük el szegény Kosztolányit” – s ez nemcsak azért lehet veszélyes idézet, mert József Attila még másképp értette a „fehérek közt egy európait” befejezést, de a következő sorok miatt is.

„[S] az emberségen, mint rajta a rák, / nem egy szörny-állam iszonyata rág / s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még, / honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék, / fő-e uj méreg, mely közénk hatol – / meddig lesz hely, hol fölolvashatol?… / Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk, / de mi férfiak férfiak maradjunk / és nők a nők – szabadok, kedvesek / – s mind ember, mert az egyre kevesebb…”

A médiaelmélet „kommunikációs zajként” beszél minden olyan zavaró tényezőről, ami nehezíti vagy akadályozza az üzenet pontos megértését. Hiába közös a nyelv, az információs csatornába idegen, zajos elemek kerülnek. Ilyen zaj az, ha rossz a térerő, recseg a készülék, kihagy az internet, téved az automata beszédfelismerő, ha kávé ömlik a papírra, amitől olvashatatlan lesz a szöveg, megrágta az egér nagyapa régi naplóját a padláson, valamit rosszul értettünk, így rosszul adjuk tovább, valaki ostobaságot mond, aztán másnap megmagyarázza az ellenkezőjét.

S kommunikációs zaj hovatovább a költészet nyelve is. Zavaró tényező, bár egyre kevesebben beszélik ezt a nyelvet. Próbálja követni a közbeszédet, ám nem biztos, hogy jól teszi. Tisztaságát, erejét, másképp hangzását, katarzist hordozó élményképességét veszíti el. Remeteségre kényszerül, aki a zajtalan gyógyító, nyugalomra intő lírára vágyakozik. Mint Arany János Ohajtanék én… című 1851-es hatsorosában: „Ohajtanék én egy csöndes tanyát, / Derült egű völgy nyájas kebelén: / Hová e hánykodó világ zaját / Elvétve hozná a szél csak felém, / Mint messze tenger zúgó moraját, / Mely lassan elhal a puszták szelén…”. 

(A szerző irodalomtörténész)  

Kapcsolódó írásaink

Brém-Nagy Ferenc

Brém-Nagy Ferenc

Gravitáció, bűnök

ĀGyurcsány Ferencről például akkor lehetne elhinni, hogy belátta, mit tett valójában, és képes megváltozni, ha már nem venne részt a magyar közéletben

Nagy Dóra

Nagy Dóra

Jövünk

ĀA lényeg tehát az, hogy Orbán Viktor nem minősítgeti az ellenzéki szavazókat, vele ellentétben viszont a liberálbolsi elit ezt lépten-nyomon megteszi a kormánypárti választókkal