Összefügg!

Mintha csalódottság lenne érezhető a levegőben. Hát nem tört ki az újabb nagy háború? Pedig mit össze bűvészkedtek „diplomaták”, médiaharcosok és jövőlátó próféták. A szívemmel azt érzem, hogy elképzelhetetlen Európában egy újabb nagy háború. Még Kelet-Európában is. Az eszem viszont azt súgja, miért lenne lehetetlen? A két nagy, huszadik századi világháborúra ugyan ki gondolt pár nappal a kitörésük előtt? A budapesti pályaudvarokon rikoltozó katonák biztosan nem, akik harsogták: Megállj, kutya Szerbia! Hát ebből csak nem lesz akkora kalamajka. Még Berlinben is hihetőnek tűnt, hogy mire lehullanak a falevelek, hazatérnek a legények. Nem, nem így lett.

A második nagy háború kitörését sem Hitler, sem az európai emberek többsége nem fogta fel. Churchill, Roosevelt tudta, talán Sztálin is. Hitler lokális háborúra gondolt Lengyelországgal szemben – blöffölt, mint már annyiszor – de nagyobb baj lett, nyilván azért, mert Németország erősebb volt, mint valaha. Az első nagy háborúnak nem volt ideológiai – világnézeti – vetülete. Mindenki zsákmányolni akart. Birodalmát növelni. Gyarmatokat, területeket, gazdasági hatalmat.

A lényeg hasonló volt a második nagy háborúban is, de valami mégis gyökeresen megváltozott. Ez világnézeti harc is volt. Harc a lelkekért. Három alapvető világnézet feszült egymásnak: a nemzetiszocialista, a kommunista és a liberális. Mindháromnak igénye volt arra, hogy uralmát a lehető legnagyobb mértékben kiterjessze a világban. A kommunisták (birodalmuk a Szovjetunió, amelynek magja Oroszország) nem titkoltan az egész glóbusz bekebelezésére törekedtek. A nemzetiszocialisták (birodalmuk magja Németország) úgynevezett „életteret” követeltek, de hogy ez meddig terjed, arra nézve legfeljebb Hitler felületes fejtegetései adtak fogódzót. Mindenesetre a kontinentális Európa feletti politikai, gazdasági, katonai uralmat tartalmazta az elképzelés.

A liberalizmus sem titkolta, hogy politikai, gazdasági rendszerét az egész világra ki kívánja terjeszteni. Vezető birodalma előbb Nagy-Britannia, majd fokozatosan az Egyesült Államok lett. Ez a váltás egyben a korábbi gyarmati szemlélet (módszer) átalakulását is eredményezte, amellyel megszületett a globalizmus. Ez aztán – előbb a nemzetiszocializmus, majd a kommunizmus legyőzésével – eltorzította a liberalizmus alapjait. Ami napjaink legrémisztőbb folyamata. Majdnem azt mondhatnám: a globalizmus mindhárom eredeti ideo-lógiából a legrosszabbat egyesíti magában. Egy szóban kifejezve: a kíméletlenséget. De ezt megint az eszem súgja, a szívem még ellenkezik. Nem, ez lehetetlen.

A globalizmus a második világháború után, majd még inkább a hidegháború megnyerésével került monopolhelyzetbe. Előbb a nemzetiszocialista Nagynémet (Harmadik) Birodalom, majd a Szovjetunió megsemmisítésével. Az előbbi legyőzéséhez a másik katonai szövetségére volt szükség. Ebből fakad, hogy míg a nemzetiszocializmus írmagját is kiirtották és irtják mai napig, a kommunizmus (marxizmus) elemeit a globalizmus megtűri, sőt egyes eszközeit, céljait magáévá teszi.

A legalapvetőbb ilyen elem a világkormány – vagyis a teljes bolygóra kiterjedő politikai-gazdasági-katonai uralom – megteremtésének terve. Ennek szükségességét sokfelől közelítik meg. A jelszavak között a javak igazságos elosztása épp úgy megtalálható, mint a misztifikált klímapolitika vagy a veszélyes kvótahódolat. Az eszközök között az uniformizáltság, a cenzúra, a vallás- és egyházellenesség, családellenesség, kultúraellenesség, nemzetellenesség mind megtalálhatóak. Talán a háborút is ide kellene sorolnunk. A járványt?

Az utóbbi hónapok fejleményei világszerte szorongást eredményeznek. A szorongásból félelem lesz, abból kiszolgáltatottság. Abból tehetetlenség, abból agresszió. S már csak meg kell nevezni az ellenséget. A mindenre kapható sajtó és bizonyos politikai körök mintha kívánnák a háborút. Fenyegetnek, szerződéseket kötnek, fegyvert szállítanak, nyomást gyakorolnak, szankciókat alkalmaznak, hergelik a közvéleményt. A célpont Oroszország, amely mint az egykori Szovjetunió magja még áll, és az utóbbi időben valamelyest magához is tért a jelcini technikai KO után.

De célpont Ukrajna is. S nem csoda, hogy idegesség uralkodott el a balti-államokban, Lengyelországban, helyezkednek a románok. A Belaruszban és Kazahsztánban időző orosz csapatok láttán nem is meglepő. Az utóbbi időszak legértelmesebb megjegyzését az ukrán elnök tette, aki kritizálta azokat a főleg amerikai és brit „hivatalnokokat”, akik már pontosan közölték az orosz támadás napját, mások az irányát. S közben több nyugati ország evakuálja állampolgárait (katonai „tanácsadóit”) Ukrajnából. Állítólag menekülnek az ukrán oligarchák is.

Európának és leginkább Közép-Európának – beleértve a balti államokat is – rémisztő kifejlet lenne egy orosz–ukrán háború. (Amelyről minden elemző teljes természetességgel állítja, hogy inkább orosz megszállás lenne.) Belekeveredni végképp öngyilkosság. A mindig harcias lengyel barátainknak is. A mindig rugalmas román szomszédainknak is. Nem beszélve Ukrajna népeiről. De mindez Oroszországnak sem lehet az érdeke – főleg az orosz népnek –, hiszen teljesen elszigetelődne. Az Egyesült Államok megszerezné a morális alapot a gazdasági megfojtásához.

De megfojtani nem tudná. Oroszország sarokba szorítva újra elindulna nyugat felé, aminek aztán beláthatatlan következményei lennének. Ez Európának kerülne a legtöbbe, főleg nekünk. Ezért a legfőbb érdekünk a béke. Küldjünk fegyvert Ukrajnának? Katonát is? Egyelőre korlátozottan? Aztán? A háború távol tartása nem erőviszonyok kérdése. Erkölcsi kérdés.

Jól láthatóan a NATO (azaz az Egyesült Államok) igyekszik Oroszország határai felé. Más nézőpontból Oroszország terjeszkedik. (Krím, Donbasz.) Nem jó ez. Kell egy köztes zóna. Ahol igény van rá: autonómia. Ahol igény van rá: semlegesség. Olyan államok, amelyek mindkét féllel jó viszonyt ápolnak. Katonailag sem ide, sem oda nem tartoznak, és elválasztják a két állig felfegyverzett nagyhatalmat.

Profitáljanak is ebből. Ez sem biztosíték a békére, de legalább esélyt ad. Hallom már, ahogy tiltakoznak. Mit ért a versailles-i „cordon sanitaire”? Igaz, csakhogy azt a Harmadik Birodalom és a Szovjetunió együttműködve számolta fel. (Molotov–Ribbentrop – paktum, Lengyelország közös megszállása, Csehország német protektorátusa, Besszarábia szovjet bekebelezése stb.) Tán csak nem erről van szó most is? Csak nem megint ugyanaz a nóta a színfalak mögött?! És nekünk ebben részt kellene vennünk, lévén NATO-tagok? Ajaj, hová tévedtem!

Napóleon nem akart háborút Oroszországgal, de amikor „összeértek”, már csak idő kérdése volt, hogy egymásnak essenek Sándor cárral. (Finnországot Sándor cár foglalta el a svédektől a napóleoni háborúk idején, miképpen Lengyelországot is.) Így volt ez Hitlerrel és Sztálinnal is. De már előbb XII. Károly Svédországával és Péter cár Oroszországával is. Igen, minden esetben Oroszország törekedett nyugat felé, de a másik fél támadott. Károly, de főleg Napóleon és Hitler háborújában számos európai náció tagjai ott harcoltak. Utóbbi kettőben magyarok is. Megsemmisítő vereség lett a vége.

Lehetetlen, hogy a huszonegyedik században ne alakuljon ki értelmes kommunikáció a háború elkerülésére. Lehetetlen, hogy ne értsenek szót. Ne találjanak megoldást. Lehetetlen? A szívem ezt diktálja, de az eszem mást súg. Azt súgja, hogy az embereket meg lehet bolondítani jelszavakkal, frázisokkal, azt súgja, hogy a felelőtlen és főleg a fanatikus emberek, ha hatalomhoz jutnak vagy tűrhetetlenül nagy hatalomra vágynak, elindíthatnak olyan folyamatokat, amelyeket már nehéz megállítani. Sok jelét látom, hogy a huszonegyedik század az ilyen tehetetlenségi erők elszabadulásának időszaka. Ha a háborút meg tudjuk akadályozni, talán a többi őrületet is sikerül. Talán az igaz-ságainkat sem sikerül elnémítani. Összefügg!

(A szerző történész)