Kondor Katalin

Vélemény és vita

Fecseg a felszín…

S persze – József Attilával szólva – hallgat a mély. Nem egy s nem két ügyben csak kapargatjuk a felszínt, a mélyig igen ritkán jutunk el

Nem csak nálunk, másutt sem. Az angolok ez idő tájt a „bulizó” Boris Johnsont ítélik el, mert a covid idején – ami másnak tilos volt – ő bulikat rendezett a kormányfői rezidencián. Nem egyedül szórakozott persze, hanem a haverjaival. A londoni polgárok ezt nem tehették meg saját otthonukban sem, tehát a felháborodás jogos.

Ám az ember mégis azon gondolkodik el, hogy hol vannak a tiltakozók, a felháborodók az eme szabályszegésnél sokkal súlyosabb esetekben, amikor például naponta bizonyosodik be, hogy az Egyesült Királyság képtelen megvédeni a La Manche csatornán át ezrével érkező illegális bevándorlóktól a szigetországot? Holott – a nyilvános adatok szerint – állítólag milliárdokat költenek távoltartásukra.

Ráadásul az angolok még a Brexitet is azzal magyarázták, hogy az unióból való távozás a bevándorlás gondjait is lényegesen enyhíti majd. Persze nemhogy nem enyhítette, még fokozta is. Fecsegett a felszín, s hallgatott a mély. Mert migránsügyben csak sanda hallgatás van, semmi más. Ám ez legyen az angolok problémája.

Ha viszont maradunk az unión belül, elmondhatjuk, hogy ugyancsak hallgat a mély, amikor a franciák a napokban (merthogy most ők az EU soros elnöki tisztét betöltő ország) újból elkezdték hangoztatni azt a nyilvánvaló ostobaságot, miszerint a menedékkérők elosztásának kötelezővé tétele tudná elősegíteni a migránsgondok megoldását.

Bizonyítva ezzel, hogy olyanok, mint a Bourbonok, akik – legalábbis Talleyrand szerint – „semmit sem tanultak, és semmit sem felejtettek”. Megölhet ott akárhány papot, tanárt, koncerthallgató diákot bármelyik őrült, bosszúálló „bevándorló”, írhat bármennyire döbbenetesen igaz regényt a nagyszerű tollú Michel Houellebecq, a migráció egyre súlyosbodó gondjait másokra tolva óhajtanák megoldani. Ők ezt kötelező szolidaritási elvnek nevezik.

Mily furcsa, hogy történelmük folyamán oly sok szolidaritásról ők viszont nem tettek tanúbizonyságot! E képességük máig tartó megőrzését az is alátámasztja, hogy a kvótarendszer – belügyminiszterük, Gé­rald Darmanin szerint – úgy működne, hogy amely országok nem óhajtják elfogadni ezt a kiváló migránselosztogató ötletet, azok nagyon jelentős támogatást lennének kötelesek fizetni az elosztásban részt vevő országoknak. Helyben vagyunk tehát, a zsákból folyton kibújik a szög! A lényeg mindig ugyanaz. Csak ők jól járjanak, a többi nem érdekes.

Mégis, milyen alapon kellene elfogadnunk ezeket a lázálmokat? Mitől lenne ez jogszerű? Erkölcsi alapon? Az ő országukban tapasztalható munkaerő-hiány magyarázataként? Népesedéspolitikai gondok miatt? Bármi legyen is a válasz, nekünk ehhez semmi közünk nem lehet.

Ám továbbra is fecseg a felszín, s hallgat a mély. Nem tiltakoznak Franciaországban – legalábbis nem ér el a híre idáig – sem a folytonosan kárvallottak, a megöltek, a lefejezettek hozzátartozói, mint ahogy nem lázadnak a Notre-Dame-templom agyament rekonstrukciós elképzelései ellen sem a műemlékek hívei – vagy az ő hangjuk nem ér el hozzánk. Mi meg elképedve nézünk, és nem értjük, hogyan is nevezhetünk jogállamnak olyan országokat, amelyek másokra tolják a gondjaikat. Ma már persze van annyi tapasztalatunk, hogy okunk van feltételezni, talán belépésünk óta éppen ez volt az eredeti célja az EU fura urainak: másra tolni a kellemetlen feladatokat. Nagy a gyanúm, hogy igen.

Ám nem volna jó a lelkiismeretem, ha csak mások háza táján söprögetnék, ami a jogi furcsaságokat illeti. Térjünk is haza! Civil emberként sem illene elmenni a honi jogi különlegességek mellett sem. Bárki olvashatta a napokban azokat a tudósításokat, amelyek egy bizonyos Mártha Imre nevű fia-talember gazdagságáról szólnak. Ő ugyebár a Fővárosi Közművek első embere. Semmi bajom senkinek a gazdagságával, gondolom elég sokan fütyülünk ezekre a hivalkodó szerencsétlenekre. Ám az mégiscsak elgondolkodtató és válaszra váró kérdés, hogy egy állami tulajdonú cég (közművek, kórházak, rádió, televízió stb.) vezetőjeként miképpen lehet sokmilliárdos vagyonra szert tenni?

Vajon miközben a közműveket „vezette”, feltalált egy újabb Rubik-kockát? Esetleg egy covid elleni gyógyszert, s özönlik a zsebébe a megmentettek „hálája”? Netán titokban magáncégei is vannak, melyek „főállása” mellett is jövedelmeznek? Akkor hogyan van ideje a közművekre? Vajon folyamatosan nyer a lottón? Írt egy ponyvaregényt álnéven, melyet világszerte kapkodnak az emberek? Rulettezik, s folyton nyer?

Nos, Mártha úrtól egy normális ember semmit sem irigyel el. Mindettől függetlenül azonban mégis úgy érzem, jogosan kérdezzük meg – s nem tőle, hanem a jog szakértőitől, netán megalkotóitól – miképpen létezik minálunk közfoglalkoztatottként ekkora vagyonra szert tenni?

Ám leginkább az a kérdés, hogy ránk, civil „átlagpolgárokra”, ha öt perccel tovább parkolunk, mint a befizetésünk szól, komoly büntetést rónak ki. Ha késve fizetjük be bármi fajta adónkat, számlánkat, jön a büntetés. Mi minden fillérünkkel el tudunk számolni. A mi éves szabadságunk nem engedi meg, hogy hónapokra távol legyünk a munkahelyünktől, avagy egy másik földrészről irányítsuk a hivatalunkat. Mi kell tehát ahhoz, hogy ilyen kivételezett helyzet legyen az osztályrésze egy állami cég foglalkoztatottjának?

A magyar jogrend képviselői sajnos az utóbbi harminc esztendőben – ugyebár az úgynevezett rendszerváltozás óta – meglehetősen sok kérdésre nem adtak választ, magyarázatot. Ugyan meséljék már el ennyi idő múltán, mi annak a törvényes útja, hogy az ember közalkalmazottként ekkora vagyont halmozzon fel? Magyarázó levelüket ne az én címemre, hanem egy mindenki által hozzáférhető felületre kérem!

(A szerző újságíró)

Kapcsolódó írásaink

Bán Károly

Bán Károly

Jogálnoksági furkósbot

ĀBő hat héttel a parlamenti választások előtt az Európai Unió Bírósága mentőövet dobott a napról napra fogyatkozó támogatottságú magyarországi szivárványkoalíciónak

Czopf Áron

Czopf Áron

A konszenzuskeresésről

ĀBizonyára hallottak már az őrültről, aki fényes nappal lámpát gyújtott, kiment a piacra, és az kiáltozta: „A konszenzust keresem! A konszenzust keresem!”