Fecseg a felszín…

Nem csak nálunk, másutt sem. Az angolok ez idő tájt a „bulizó” Boris Johnsont ítélik el, mert a covid idején – ami másnak tilos volt – ő bulikat rendezett a kormányfői rezidencián. Nem egyedül szórakozott persze, hanem a haverjaival. A londoni polgárok ezt nem tehették meg saját otthonukban sem, tehát a felháborodás jogos.

Ám az ember mégis azon gondolkodik el, hogy hol vannak a tiltakozók, a felháborodók az eme szabályszegésnél sokkal súlyosabb esetekben, amikor például naponta bizonyosodik be, hogy az Egyesült Királyság képtelen megvédeni a La Manche csatornán át ezrével érkező illegális bevándorlóktól a szigetországot? Holott – a nyilvános adatok szerint – állítólag milliárdokat költenek távoltartásukra.

Ráadásul az angolok még a Brexitet is azzal magyarázták, hogy az unióból való távozás a bevándorlás gondjait is lényegesen enyhíti majd. Persze nemhogy nem enyhítette, még fokozta is. Fecsegett a felszín, s hallgatott a mély. Mert migránsügyben csak sanda hallgatás van, semmi más. Ám ez legyen az angolok problémája.

Ha viszont maradunk az unión belül, elmondhatjuk, hogy ugyancsak hallgat a mély, amikor a franciák a napokban (merthogy most ők az EU soros elnöki tisztét betöltő ország) újból elkezdték hangoztatni azt a nyilvánvaló ostobaságot, miszerint a menedékkérők elosztásának kötelezővé tétele tudná elősegíteni a migránsgondok megoldását.

Bizonyítva ezzel, hogy olyanok, mint a Bourbonok, akik – legalábbis Talleyrand szerint – „semmit sem tanultak, és semmit sem felejtettek”. Megölhet ott akárhány papot, tanárt, koncerthallgató diákot bármelyik őrült, bosszúálló „bevándorló”, írhat bármennyire döbbenetesen igaz regényt a nagyszerű tollú Michel Houellebecq, a migráció egyre súlyosbodó gondjait másokra tolva óhajtanák megoldani. Ők ezt kötelező szolidaritási elvnek nevezik.

Mily furcsa, hogy történelmük folyamán oly sok szolidaritásról ők viszont nem tettek tanúbizonyságot! E képességük máig tartó megőrzését az is alátámasztja, hogy a kvótarendszer – belügyminiszterük, Gé­rald Darmanin szerint – úgy működne, hogy amely országok nem óhajtják elfogadni ezt a kiváló migránselosztogató ötletet, azok nagyon jelentős támogatást lennének kötelesek fizetni az elosztásban részt vevő országoknak. Helyben vagyunk tehát, a zsákból folyton kibújik a szög! A lényeg mindig ugyanaz. Csak ők jól járjanak, a többi nem érdekes.

Mégis, milyen alapon kellene elfogadnunk ezeket a lázálmokat? Mitől lenne ez jogszerű? Erkölcsi alapon? Az ő országukban tapasztalható munkaerő-hiány magyarázataként? Népesedéspolitikai gondok miatt? Bármi legyen is a válasz, nekünk ehhez semmi közünk nem lehet.

Ám továbbra is fecseg a felszín, s hallgat a mély. Nem tiltakoznak Franciaországban – legalábbis nem ér el a híre idáig – sem a folytonosan kárvallottak, a megöltek, a lefejezettek hozzátartozói, mint ahogy nem lázadnak a Notre-Dame-templom agyament rekonstrukciós elképzelései ellen sem a műemlékek hívei – vagy az ő hangjuk nem ér el hozzánk. Mi meg elképedve nézünk, és nem értjük, hogyan is nevezhetünk jogállamnak olyan országokat, amelyek másokra tolják a gondjaikat. Ma már persze van annyi tapasztalatunk, hogy okunk van feltételezni, talán belépésünk óta éppen ez volt az eredeti célja az EU fura urainak: másra tolni a kellemetlen feladatokat. Nagy a gyanúm, hogy igen.

Ám nem volna jó a lelkiismeretem, ha csak mások háza táján söprögetnék, ami a jogi furcsaságokat illeti. Térjünk is haza! Civil emberként sem illene elmenni a honi jogi különlegességek mellett sem. Bárki olvashatta a napokban azokat a tudósításokat, amelyek egy bizonyos Mártha Imre nevű fia-talember gazdagságáról szólnak. Ő ugyebár a Fővárosi Közművek első embere. Semmi bajom senkinek a gazdagságával, gondolom elég sokan fütyülünk ezekre a hivalkodó szerencsétlenekre. Ám az mégiscsak elgondolkodtató és válaszra váró kérdés, hogy egy állami tulajdonú cég (közművek, kórházak, rádió, televízió stb.) vezetőjeként miképpen lehet sokmilliárdos vagyonra szert tenni?

Vajon miközben a közműveket „vezette”, feltalált egy újabb Rubik-kockát? Esetleg egy covid elleni gyógyszert, s özönlik a zsebébe a megmentettek „hálája”? Netán titokban magáncégei is vannak, melyek „főállása” mellett is jövedelmeznek? Akkor hogyan van ideje a közművekre? Vajon folyamatosan nyer a lottón? Írt egy ponyvaregényt álnéven, melyet világszerte kapkodnak az emberek? Rulettezik, s folyton nyer?

Nos, Mártha úrtól egy normális ember semmit sem irigyel el. Mindettől függetlenül azonban mégis úgy érzem, jogosan kérdezzük meg – s nem tőle, hanem a jog szakértőitől, netán megalkotóitól – miképpen létezik minálunk közfoglalkoztatottként ekkora vagyonra szert tenni?

Ám leginkább az a kérdés, hogy ránk, civil „átlagpolgárokra”, ha öt perccel tovább parkolunk, mint a befizetésünk szól, komoly büntetést rónak ki. Ha késve fizetjük be bármi fajta adónkat, számlánkat, jön a büntetés. Mi minden fillérünkkel el tudunk számolni. A mi éves szabadságunk nem engedi meg, hogy hónapokra távol legyünk a munkahelyünktől, avagy egy másik földrészről irányítsuk a hivatalunkat. Mi kell tehát ahhoz, hogy ilyen kivételezett helyzet legyen az osztályrésze egy állami cég foglalkoztatottjának?

A magyar jogrend képviselői sajnos az utóbbi harminc esztendőben – ugyebár az úgynevezett rendszerváltozás óta – meglehetősen sok kérdésre nem adtak választ, magyarázatot. Ugyan meséljék már el ennyi idő múltán, mi annak a törvényes útja, hogy az ember közalkalmazottként ekkora vagyont halmozzon fel? Magyarázó levelüket ne az én címemre, hanem egy mindenki által hozzáférhető felületre kérem!

(A szerző újságíró)