László Tamás

Vélemény és vita

Se dal, se énekes

„Nem az énekes szüli a dalt: / a dal szüli énekesét.” Babits Mihály írja Mint forró csontok a máglyán című versében ezeket az igaz, szép sorokat a vers és költő viszonyáról, de kitágítva az életről, a minket körül vevő világban létezésről is szólva

Babits versében a dal az a valóság, amelyben élünk, amit meg kell értenünk a belső mozgásai­val, irányultságával, de defektjeivel, torzulásaival is. Mindezt nemcsak megértenünk kell, hanem át is éreznünk ahhoz, hogy megszülessen bennünk az énekes, aki majd eldalolja a jelenből kiénekelhető jövőt.

Ez juthat eszünkbe, amikor a küszöbön álló megmérettetésre, a magyar országgyűlési választásokra gondolunk. A választási iszapbirkózás, a legalantasabb megnyilvánulások nem késztetnek a költészet magasságába, de a tét alapján bizony a lehető legmagasabb szférákba kellene emelkednünk. Túl a primitívségen, a fülsiketítő hangzavaron, a lényeget elfedő ködképzésen, az infernális egymásnak feszülésen meg kell látnunk a magasabb értelmet. Ez pedig nem más, mint az, hogy merre tart majd a világ, benne hazánk április 3-a után?

Belezuhan-e a globalizmusba – annak mindennemű következményével –, az általános emberi identitásvesztésbe, Európa felgyorsuló agóniájába, a nihilbe, vagy még kapunk, jobban mondva adunk magunknak esélyt egy szebb életre, kereszténységünk megújítására, a nemzet továbbélésére, a családjainkra, gyermekeinkre? Mert nem kevesebbről van szó, a magyar választások az egész világ számára jelként hatnak majd, hatása lavinát indíthat el egyik vagy másik irányba. Világfolyamatok kereszteződésében vagyunk, persze egész történelmünk folyamán mindig is ott voltunk.

Az elmúlt évtizedekben a szo­cializmus/kommunizmus zsákutcának bizonyult, hosszú haldoklás után egyszer csak összeomlott, súlyos kártételeit azonban a mai napig cipeljük magunkkal. A Rákosi-korszak nem volt képes teljesen összeroppantani a magyarság gerincét, a puha diktatúrának mondott Kádár-korszak évtizedei viszont akkora károkat okoztak a nemzet lelkében, erkölcseiben, tartásában, gerincében, amik még ma is hatnak. Ennek a korszaknak a fő- és mellékszereplői átmentették magukat, a „kapuzárás előtti pánik” jegyében spontán priva­tizációnak nevezett akciójukban elrabolták a közvagyon túlnyomó részét.

Büntetlenül tették, sőt ezek a körök változatlanul, koncra éhesen itt vannak közöttünk, 1990 után már három parlamenti cikluson keresztül voltak hatalmon. Ezeknek a ciklusoknak a fő jellemzője a jövőkép-nélküliség volt, nem rendelkeztek sem társadalom-, sem gazdaságépítési vízióval. Utolsó két ciklusukban szinte az 1990-et megelőző évet jellemző korrupt rablóprivatizációjuk eszkalálódott, olyan mértékben fosztották ki az országot, mintha nem lenne holnap. Arcul csapták a nemzetet 2004. december 5-én, ez volt a második, „lelki Trianon”, amivel a nemzet szétszakadását majdnem teljessé tették. Majd 2006-ban még lövettek is közénk…

Most, a 2022-es választás előtt ugyanez a rablásban edződött brigád szeretne visszatérni a hatalomba, ugyanazokkal a reflexekkel, amelyek a Kádár-rendszer végnapjait jellemezték. Eljutottak az izmusok csúcsára, ez a nihilizmus, miszerint az igazság, az értékek, a társadalmi rend és így egyáltalán a valóság nem is létezik. Erről árulkodik az, hogy az ellenzék miniszterelnök-jelöltje összevissza beszél, kimond valamit, amit másnap letagad, megsérti a társadalom valamennyi rétegét, amiből meg az látszik, hogy egyetlen feljebbvalót ismer, önmagát.

Az eszmék, távlatos gondolatok nélküli ellenzék mintha nem érzékelné, hogy milyen forgószél örvénye közeledik, vagy már itt is van. Sőt mintha ennek a gyorsításában, pusztító erejében lennének érdekeltek. Ennek az elemei: a woke, a cancel culture, a politikai korrektség tisztátalansága, az alapvető emberi identitást aláásó genderpropaganda vadhajtásai. A nyugati liberális médiából áradó mocskolódás, a hazugságáradat, a kettős mérce mind-mind az „európai jogállamvédelmi hatóság” iránymutatásai jegyében rombolja a hagyományos értékeket.

A liberális mainstream rossz válaszokat ad Európa jövőjével kapcsolatban, az európai egyesült államok soha meg nem valósítható víziójával. A népességfogyást a lehető legrosszabb megoldással, az illegális migránsok akadálytalan beengedésével kívánják ellensúlyozni. Bennük találnák meg az elöregedés és a munkaerőhiány ellenszerét, hátha így még fenntartható lesz a hedonista, önző nyugati életvitel a saját családjaik, a gyermekvállalás támogatása helyett. Egy szemernyit sem akarnak feladni a szabadságnak hitt kényelemből.

Ennek oltárán feladják viszont az európai, nemzeti-keresztény kultúrát, és saját magukat zárják gettóba a párhuzamos társadalmak egyre erősödő szorításában. Ebben a folyamatban ott van a gyarmattartó múlt bűntudata is. Rossz válaszokat adnak a klíma- és energiapolitikában felvetődő kérdésekre, ennek eredménye Nyugat-Európában a rendkívüli energiaválság, amelynek minden terhét a védtelen családokra igyekeznének hárítani. A nyugati médiából árad a kettős mérce, a hazugságáradat, a mocskolódás.

Egyre polarizáltabb frontokat nyit a kulturális háború, a barikád két oldalán a globalizáció vs. nemzetállamok, liberalizmus vs. hagyományos értékek, nyitott kapuk politikája vs. határvédelem, illegális migráció vs. nemzeticsaládvédelem, az abnormalitás vs. normalitás hívei néznek farkasszemet.

A szélsőjobbtól a szélsőbalig terjedő, természetellenes módon összeállt választási koalíció egyértelműen és teljes mellszélességgel a nyugati liberalizmus oldalán áll, vezetője minden megnyilatkozásából süt az, hogy ő ennek az ügynöke. A negatív szinergia láthatóan szétfeszíti ezt a hatpárti koalí­ciót, amelyben a robbanáshoz szükséges gyújtóanyagot a vezetőjük maga szolgáltatja. A listájuk első hat személye közül immár három kijelentette, hogy nem fog beülni a parlamentbe, már jó előre a zsírosabb állásokat választják. Nincs válaszuk vagy csak rossz válaszaik vannak korunk kihívásaira, és rendkívüli vezetői válságban szenvednek. Se daluk, se énekesük…

Ezzel szemben a nemzeti-keresztény oldal elmúlt tizenkét évben megfogalmazott válaszait immár a külvilág is visszaigazolja, egyre többeknek fontos a nemzeti szuverenitás, a keresztény kulturális alap, fontos a családok, a gyermekeink védelme. Magyarország tekintélye az ország gazdasági-társadalmi súlyát messze meghaladja. Számos vezetővel rendelkezünk, akik a helyes, távlatos válaszokon túlmenően új szövetséget is képesek kötni a megtépázott Európában. Nemcsak értjük, de éljük is Babits gondolatát, miszerint „Nem az énekes szüli a dalt: / a dal szüli énekesét.” Ennek tudatában kell győzni április 3-án! Mi magunk váljunk korunk dalává és énekesévé is!

(A szerző építész, volt országgyűlési képviselő)  

Kapcsolódó írásaink

Nagy Ervin

Nagy Ervin

Ágaskodik Gyurcsány ambíciója

ĀA képlet egyre világosabb: az egyik oldalon Orbán Viktor, a másikon Gyurcsány Ferenc… Van az előre, és van a hátra

Bogár László

Bogár László

Évértékelés

ĀOrbán Viktor a most elhangzott, sorrendben 23. évértékelőjében egy igen drámai kihívás előtt álló ország népéhez szólt