„Neve?” – kérdezte az ablak mögött ülő férfi J. Károlyt, mire ő megmondta. „Jég Károly” – írta be a rubrikába az ügyintéző. „Nem Jég, hanem J.” – jegyezte meg óvatosan J. Károly, ahogy rápillantott a papírlapra.
„Azt írtam! – csattant föl az alkalmazott, s rábökött a névre. – De ha gondolja, kijavítom. Jégh Mihály. Így már jó lesz?” – de meg sem várta a választ.
„Születési neve?” J. Károly mondta, hogy húzza ki a rovatot. „Korábban nem volt neve?” – kérdezte a férfi. „Ugyanez a születési nevem is.” Az ablak mögött ülő beírta, hogy „Péteri Klotild”.
„Neme?” – hangzott a következő kérdés. J. Károly már azt sem tudta, hogy fiú-e vagy lány, de mondta, hogy „férfi”. Az alkalmazott beírta, hogy „szülő 1”.
„Én nem vagyok szülő!” – tiltakozott J. Károly. „Nem baj” – mondta az ügyintéző, J. Károly viszont nem értett vele egyet. „Már hogyne lenne baj? Én szerettem volna szülő lenni, de nem jött össze eddig.”
„Hány gyereke van?” – kérdezte az alkalmazott, föl sem nézve az adatlapból. J. Károly megpróbált nyugodt maradni, s azt felelte, hogy „egy sem”.
„Egy gyerek” – rögzítette az ügyintéző. „De én kettőt szerettem volna” – mondta J. Károly, mire a másik javította a rovatot, hogy „három”. Előfordul, hogy az ember nem tudja, hány gyereke van.
Rátért a következő kérdésre. „Mi a kedvenc étele?” J. Károly nem értette, hogy erre miért kíváncsiak, de válaszolt. „A betűtésztás paradicsomlevesen kívül mindent megeszek.”
Az ügyintéző beírta, és közben csóválta a fejét, mert észrevette, hogy összekeveredtek az űrlapok. Ezekben az önkéntesekben nem mindig lehet megbízni. „Életkora?” J. Károly gondolkodott egy kicsit, aztán megmondta, hogy „ötvenhárom”. „Mi, ötvenhét?” – kérdezte a férfi az ablak mögül.
„Igazából ötvenöt – helyesbített J. Károly, de megint korrigálta a számot. – Előfordul, hogy csak negyvennek érzem magam. Máskor hetvennek. Attól függ, milyen a kedvem, az meg az időjárástól függ. Nem mindegy, hogy milyen az idő, mert a főnök felesége migrénes, akkor a migrén nem jó a főnöknek, következésképp nekem sem jó.”
„Akkor most mennyi?” – kérdezte az alkalmazott, és kinézett az ablakon. „Esik az eső. Ilyenkor hány éves?” Ismét nem várta meg a választ, és beírta, hogy „hatvan”. Elégedett volt. Felpillantott J. Károlyra, hümmögött egy kicsit, majd átírta hatvannyolcra.
„Ön túlkoros – morgott bosszúsan. – Hatvanöt fölött nem kell regisztrálni, sem belépőjegyet venni. Ingyen is megnézheti a kivégzést. De igazán mondhatta volna az elején, hogy ne kelljen fölöslegesen dolgoznom!”
„Milyen kivégzést?” – kérdezte J. Károly. Ő úgy tudta, hogy egy gasztronómiai kiállításhoz áll sorba. Nem volt sok ideje morfondírozni ezen, az alkalmazott lehiggadt, és készségesen felajánlotta, hogy visszaolvassa az imént rögzített adatokat.
„Kiss Klotild, született Jégh Mátyás, négy- vagy ötgyermekes bipoláris szülő, negyvenkilenc éves, kedvenc étele a műtrágyán érlelt paradicsomleves betűtésztával, attól függ, hogy a felesége migráns-e… Hé, uram! Ne menjen sehová! – szólt J. Károly után, aki úgy gondolta, jobb, ha beáll egy másik sorba, vagy inkább hazamegy. – Gratulálok, jó helyen jár! Ez a sok ember éppen önre vár. Önt fogják kivégezni!”
(A szerző irodalomtörténész)
