Domonkos László

Vélemény és vita

Embermesék ideje

Lengyel Nagy Anna még a hetvenes évek végén indított (tíz év múlva kötetben is megjelent), anno egykori kritikámban is méltatott rádiós beszélgetéssorozatának címe jutott eszembe egy ma 57 éves pályatárs, Jezsó Ákos írásait olvasgatva

Meg az az örök életű ősalapigazság, amiről úgy tűnik, az utóbbi időben egyre több ambiciózus ifjabb és középkorúbb, az írás felé kacsingató polgártársunk siet megfeledkezni (vagy éppen soha eszébe sem jut): hogy a jó irodalom mindig, mindenkor történet, történetek sorának foglalata. Olyan feldolgozása az embermeséknek, amely egyén és közösség igaz sorsmeséin át juttatja el embertársait a világban megismerhető legjobb dolgokhoz: a valóság igazságaihoz.

Az embermesék, alighanem helytállóan fogalmaztam abban a régi-régi kritikában, az egyedül igaz mesék ebben a földi árnyékvilágban. Ha arról olvasok a történelmiregény-írók társaságának Átok, bosszú, erény címmel megjelent antológiájában, hogy az éppen ezekben a napokban 77 éve, az úgynevezett benesi dekrétumok ürügyén megkezdődött gyalázatos csehszlovákiai magyarüldözések (az 1938-as visszacsatolásért végrehajtott barbár bosszú) során a csakis szlovákosítva „újranevesített” iskolásfiúk tiltakozását mily könnyed-rutinos, vérbeli fasiszta szadizmussal gyűri le a hatalom, Jezsó Ákos prózájából (akárcsak már korábban napvilágot, ugyancsak a felvidéki magyar sorssal foglalkozó két regényéből, Megyek túlra és Mécses a ködben című műveiből) a legújabbkori magyar embermesék egyik legtipikusabbika, legigazabbika és legfigyelemreméltóbbika áll előttünk. Mert ezekre a megrázóan igaz mesékre, ezekre a történetekre kell leginkább koncentrálnunk. Úgy is mondhatnám, a legerőteljesebben akár. Merthogy a jövőnk rejlik bennük.

Ne bántsd a magyart! – Zrínyi mondata mögül a könyörgés és a védekezés elsöprő hangereje éppúgy kihallatszik, mint a kommunizmus áldozatainak e hónap végén immáron huszonegyedszerre megtartandó emléknapján felhangzó jajkiáltások és sikolyok, rimánkodások és halálordítások egyvelege. Igen: átok, bosszú és erény kavarog itt, miközben elvetemült, velünk egy hazában élő gazemberek holmi elítélendő-megvetendő sérelmi politikát emlegetnek velünk kapcsolatosan, lenéző önsajnálatot, megérdemeltnek bélyegzett szétszakítottságot és szenvedést, elbagatellizált iszonyatokat, eltagadott-elhazudott rémségeket. És még ezt is tűrnünk kéne.

Hát nem. Az irodalom legjavával, az embermesék egyedül igaz valóságával (is) felfegyverkezve: elég volt! A mai magyar kortárs próza egy mind jelentékenyebbé váló részében, a Fennvalónak – no meg nemzetünk ki nem apadó tehetségének – hála, egyre erőteljesebben jelen van a védekezni fegyvert fogott, és így, eképpen felmutatott embermesék valósága. Így választások előtt, tavaszra várva a „Ne bántsd a magyart!” pedig már követelésként fogalmazódik meg – Bán Mór Hunyadi-regényeiben éppúgy, mint Jezsó Ákos prózájában, de éppen így Bene Zoltán, Gáspár Ferenc, Udvardy Zoltán vagy Pataki Tamás műveiben, vagy éppen Pozsonyi Ádám sajátságos magyar „nemzeti abszur-doidjaiban”. És tovább…

A zene kardot ránt, írta Liszt Ferenc kapcsán Vörösmarty. A magyar irodalomnak a magyar nemzeti közösséget valóságosan, akár véres embermesék valóságával képviselő sok száz éves hagyományához, úgy tűnik, végre valóban visszatalálni kezdő prózának meg kell tennie ugyanezt. Mintha valami elkezdődne. Figyeljünk! 

(A szerző író)  

Kapcsolódó írásaink

Kő András

Kő András

A józan észről

ĀA napi hírek lehangolóak. Egyre nő ugyanis azoknak a földlakóknak a száma világszerte, és sajnos kicsiny hazánkban is, akik szeretik elveszteni a józan eszüket, és olyan ostobaságokat állítanak, amelyek méltatlanok az elméhez

Vári F. Teofil

Vári F. Teofil

Isten jogintézménye a házasság

ĀNincs másik, vagyis a természetes házasságnak nincsen alternatívája. A házasság a férfi és a nő közötti személyes, szövetségi kapcsolat