Domonkos László

Vélemény és vita

Tíz év, nélküle

El-elnézegetem azt a képet. Valamikor a nyolcvanas évek legvégén, a kilencvenesek legelején készült, még Szegeden

Valamit súgtam ott az elnökségi asztalnál Csurka Istvánnak, ő megtisztelő módon meghallgatott, tán még egyet is értett, beleegyezőleg bólogatott…

Tíz évvel ezelőtt azon a szombat délelőttön pedig esett a hó. Nem is kicsit, és úgy tűnt, elég kitartóan.

Esett, esett az erzsébetvárosi háztetőkre, a Bethlen Gábor meg a Dembinszky meg a Damjanich utca flaszterjára, a Városliget fáira, odébb a nagyváradi házakra és a békési portákra, esett a színházak századfordulós díszeire és a szerkesztőségek belül dohány- meg porszagú belvárosi épületeire. Esett a szívünkre.

Ilyenkor az ember még nem gondol semmiféle veszteségre. Nem mérlegel, nem összegez, nem szintetizál. Nem próbál nagy összefoglaló-értékelő okfejtésekbe bocsátkozni, méltatni és értékelni, elhelyezni és mérlegelve-elemezve meditálni. Csak áll, áll az ablaknál, néz ki a hóesésbe, és érzi, szinte kitapinthatóan érzi azt az óriási ürességet ott legbelül. Azt a senkinek-semmit-mondani-nem-akarást, azt a nagy-nagy csendet, amely átfogja, körbeöleli a világot, és amely olyan nagy, akár az Ő egyetemleges magányát körülvevő óriásgömb, amelyről a magyar memoárirodalom egyik csúcsában Az esztéta című kötetében írt.

Csurka István évtizedes hiánya kapcsán most lehetne írni a magyar színházi és a magyar irodalmi élet szégyeneiről és a magyar kulturális és közélet kudarccal felérő várakozásairól és hiányairól, a szándékokról és a törekvésekről, a Kasszandrák örök sorsáról és a látnokok végzetéről és arról, amit egyik pályatársam úgy fogalmazott meg, hogy „amit a rendszerváltás első éveitől haláláig megjósolt, papírra vetett, ma itt van köröttünk, kevés kivétellel hajszálpontosan. Csak a nevek változtak (néha még azok sem), minden ugyanaz: a folyamatok, a módszerek, a tendenciák… Legfőképp
a következmények.”

Így igaz. Itt állunk a történelem 1956 óta tulajdonképpen mindig, egyfolytában véres halmán, és nézünk, csak nézdegélünk körbe. „A történelem ismétli önmagát, és Csurka István jól ismerte a történelmet, ahogyan az egy íróemberhez illő.”

Csakhogy Ő sokkal több volt, mint íróember. „Nem véletlen, hogy a túloldal egyvégtében azon igyekezett, hogy minél kisebbnek lássuk őt, a nagy embert.”

Istenem, ha most mellette ülhetnék és súghatnék neki valamit. Amit úgyis tud, de akkor is – olyan, olyan jó lenne mellette ülni ismét.

Igen, „az idő őt igazolta”. Ez a nélküle eltelt tíz esztendő és a könyörtelen, ha úgy tetszik, a történelmi idő. Megint délelőtt van, nézem a háztetőket és a Városliget fáit. Most már, azt hiszem, örökre hó fog esni a szívünkre.

(A szerző író)  

Kapcsolódó írásaink

G. Fehér Péter

G. Fehér Péter

Ez nagyon gáz!

ĀMárki-Zay zagyva beszédeinek és következtetéseinek se vége, se hossza