Nincs kerek évfordulója, már ha nem tekintjük annak, hogy júliusban lesz 55 éve halálának, viszont éppen 80 évvel ezelőtt jelent meg Füst Milán (az 1958-as francia kiadás után Nobel-díj-esélyesként emlegetett) regénye, A feleségem története. A magyar irodalom legrejtélyesebb írójának nevezte őt Szakolczay Lajos, hiszen a szenvedésből is irodalmat alkotott, prófétai látomásai értékféltők, varázserejű sodrása van annak, ahogy álom és valóság egybeforr, amitől a próza hétköznapi nyelve költőivé válik, de „abszolút költőként” van jelen esszéiben, drámáiban és esztétikai előadásaiban is. Sajnálom, hogy a számos hibát korrigáló új alaptantervben hiába keresem a nevét.
A kihagyás okát Imre László a többi közt a „nagyon is sokfelé ágazó, egyszerű képletre nehezen redukálható” életműben látja – viszont én akkor is fogom tanítani az egyetemistáknak, ha nem lesz mire építkezni (nem mintha most erősek volnának az irodalmi alapok). Úgy vélem, a gondolkodás tanítása azt is jelenti, hogy a sokfelé ágazót végül képesek legyünk egyszerűnek látni.
Az 1942-es Störr kapitány feljegyzései (ez az alcíme a fenti regénynek) egyébként valóban meg tudja tréfálni az olvasót. Különleges idő- és emlékezetjátékba kényszerít, ahol nem a feleség, hanem a férj történetével van dolgunk, ahol azt sem tudjuk biztosan, hogy az elbeszélő mindenre pontosan emlékszik-e, aki még az egykori feljegyzései hitelességét is kétségbe vonja, ha pedig a feleségét már nem sikerült megérteni, próbálja legalább saját motivációit megfejteni. Olyan a kapitány, mint amilyen a legtöbb ember: félreértések egymásutánjában él, és gyötrelmes lesz a felismerés, hogy nem létezhet igazi másikat értés, ha korlátozott az önismeret.
Szívesen időznék a részleteknél, a cselekményszövésnél, a nyelvi és idősíkok, az élményrétegek és stílusvariációk egymásra vetítésénél, „egy füst alatt” azonban magának a Füst Milán-jelenségnek egy fontos alkotóeleméről, a tökéletességigényről szólnék. Hogy nem érti ezt sem a világ, az nem újdonság, mert már a húszéves Füstöt sem értették meg, aki Somlyó György szerint állandó (és egyre távolodó) fáziskülönbségben élt a kortársaitól. „Őbenne már a költészetnek azok az újabb tektonikus katasztrófái jelezték roppant feszítőerejüket, amelyek azóta valóban fel is forgatták a költészet földrajzát világszerte.”
Amit ő hozott a magyar irodalomba, az nemcsak a századforduló, hanem a Nyugat-nemzedékek törekvéseihez képest is új volt. Ezt néhány kortársa is észlelte, a „sivatag fájához” hasonlították vagy az „igaziakból valókhoz”, akik „nagyon különböznek másoktól, és azt keresik, azt látják, azt markolják ki az életből, ami a világtól elválasztja őket” – írta Kosztolányi.
Nála „a szépség alázatos szolgálata mindenekelőtt erkölcsi erőként jelenik meg”, amit akár Kosztolányi is mondhatott volna, de Somlyó utalt ezzel Borges példájára, a Flaubert-rel megjelenő új írótípusra, aki egyszerre pap, aszkéta és mártír. Ennek a típusnak az abszurd hősiessége a „nyughatatlan teljességre törekvés”, a megalkuvásra nem képes művészi szándék, hogy „a legkikezdhetetlenebb anyagot és legállandóbb formát fejtse ki önmagából”.
Füst Milán mindig elindult, aztán elhallgatott, monográfusa szavaival: „különös heroizmussal lemondva erőfeszítése addigi eredményeiről”. Verseit újraírta a hallgatásban; évekig nem jelent meg könyve, de tíz féléven keresztül Shakespeare-ről beszélt a hallgatóknak; Móriczot újraolvasva képes volt korrigálni kritikáját; alapos tervező volt, de élete végén egész pályáját improvizációnak nevezte. A feleségem története előtt tíz évvel készült A mester én vagyok (Egy doktorkisasszony naplójegyzetei) című regényét kudarcnak ítélte, nem publikálta, pedig az egyértelműen tükrözi a magyar prózanyelvi magatartás megújulását – a fikció és napló ötvözetével a vallomásos próza sajátos változatát, a „pszichologizáló regényformát” hozva létre.
Nemcsak a kifejezés és ábrázolás által körbejárható esztétikai térben gondolkodott, de kereste a tovább már nem redukálható szubjektum megnyilvánulási tereit. Egy korai naplójegyzetében írta: „A kényelemszeretet túlságosan elhatalmasodik rajtam, ami nagy baj, mert a küzdelemre kellene elkészülnöm. Rettentőek a küzdelmek, amelyeket indulataimmal és egész természetemmel folytatok… Meg akarom változtatni magamat: az indulatos emberből higgadt lényt, a bőbeszédű fecsegőből szűkszavút, a nyíltból zárkózottat akarok csinálni.”
A Nyugat jubileumi estjén, 1927 elején tartott felolvasása Emlékezés egy költőre, aki voltam címmel jelent meg. „Azért hallgattam el – írja –, mert úgy éreztem, hogy nem vagyok már a régi. Az ifjúságom elmúltával megszakadt bennem valami. Már nem indult meg bennem a vers magától, a lélek már nem dobja ki magából forró mondanivalóit, ahogy a lávát löki ki a föld. Valaha én egy-egy vers után úgy éreztem, hogy minden sejtem kielégült, megmondta a magáét. S ez az érzés megszűnt bennem.”
Gyergyai Albert portréjában olvassuk, hogy Füst Milán már Jung előtt fölfedezte az introvertált és extrovertált embertípus elméletét. Ebből arra következtetett, hogy a két típus különbsége végső soron megfelel annak, ami elválasztja a realistát a vizionáriustól, hogy a kettőnek az egyesülése alkotja a tökéletes művészt. De felismerte e tökéletesség megvalósíthatatlanságát is, mert az alkotó csak ritkán képes logikus gondolkodásra és filozófiai absztrakcióra. Ő maga azonban látomásos álmodóként is a logikus, absztrakt világkép megteremtésére törekedett.
Vajon mit nem lehet azon megérteni, hogy valaki tökéletes szeretne lenni, minden munkáját ennek rendeli alá, és végül be kell látnia, hogy az ember legnagyobb hősiessége az lehet, ha nem mond le a tökéletességről?
(A szerző irodalomtörténész)
