Szerencsés Károly

Vélemény és vita

Szállton-száll

A tetthazafiak százötven éves küzdelme már elérni látszott a célját. Megteremtettük a „magaskultúrát”, a modern, polgári Magyarországot, a kor színvonalán álló parlamentarizmussal

Kis idő múlva dönthet az ország, merre akar tovább haladni. Ilyenkor mindig az a lényeg, hogy a nemzetre nézve hátrány vagy előny származik-e egyik vagy másik politikai erő győzelméből. Ezt megállapítandó, elsősorban a politikai alternatívák morális tartalmát kell megvizsgálni. A legfontosabb morális cél: megakadályozni a külső erők állandó és meghatározó beavatkozását a belügyeinkbe. Mert e beavatkozások lényege mindig ellentétes az érdekeinkkel. Kiirtani, beolvasztani, kifosztani, kizsákmányolni.

„Kevés a tapasztalatunk, hogyan kell békében, szabadon jól dönteni” – mondogatják, de én ezt nem nagyon hiszem. Épp ellenkezőleg: nagyon is jól tudjuk, hogyan kell megvívnunk azokat a szabadságharcainkat is, amelyek nem forradalmak, háborúk formájában zajlanak. Különös képességünk van arra, hogy felmérjük, mikor van itt az ideje a nyílt harcnak, mikor a passzív ellenállásnak, és mikor az építkezésnek. A legjobb: védeni nemzeti érdekeinket, és közben építkezni. Erőt gyűjteni. Mert az ördög nem alszik.

Tudunk mi építkezni, meglehet, van bennünk eredendő hajlam a rebellióra is. Borzalmas háborúkban elvesztettük esélyünket a bennünk rejlő képességek teljes kibontakoztatására. Van, akit meghunyászkodóvá tett ez, másokat felesleges dacokba kergetett. A legrosszabb a kettő erkölcs nélküli egyvelege. Puszta létünkkel akadályoztuk a félhold hatalmas birodalmának terjeszkedését. Nem tehettünk másként. Két királyunk esett el a csatamezőn, de elődeik sírjait is kirabolták, szétdúlták. Háromszáz évünkbe tellett ez a háború, gondolják csak meg, mennyi energiát vett el ez a nemzettől!

Mennyi érték pusztult el Nagy Lajos királyunk 1366-os első csatájától az ország visszavételéig, 1718-ig. És mennyi érték meg sem születhetett! Micsoda fejlődés ment végbe Itáliában, német földön, Franciaországban, Németalföldön, Angliában, Ausztriában, Csehországban, sőt Spanyolországban! Az ipar, a könyv, az írás, a tükör, a művészet, az óra, az építészet, a hajózás, a tudomány! Mi lett a Lajos királyunk által 1367-ben alapított pécsi egyetemből? Mi lett Zsigmond budai palotájával, kertjeivel és Mátyás corvinás könyvtárával? Ki hallott 1719-ben Daniel Defoe Robinson Crusoe-járól Magyarhonban?

Tudom, hogy máshol sem volt háborúktól mentes ez az időszak – sőt –, de hát ahhoz a pusztításhoz képest, amely Magyarországot és a magyarságot érte, a harmincéves háború is csak belvillongás volt. S ha most kollégáim tiltakoznak, ne tegyék, mert tízszer olyan hosszú ideig tartott ez a mi megpróbáltatásunk. Tíz emberöltő szenvedte meg ezt a háborút, pusztasággá vált az ország szíve. Tíz emberöltő természetes fejlődését fel sem lehet mérni. Legfeljebb a meg nem született gyermek, a békés építés, gyarapodás hiányáét.

Tíz emberöltő! S a háborút nem is mi nyertük meg. Folytatódott az tovább a földért, a lelkekért. „Föld, hogy tűrhedd, nem rész, s tengör, nem könyörülsz, szegény gályás rabokon?” Erdélyben még termettek okos és rebellis fejedelmeink, de nagy is az ő dicsőségük, szerepük! Még itt vagyunk – üzenték. Erdélyben a hegyekben, a mocsári zugokban a Felső-Tiszánál, felvidéki völgyekben, és még Pannóniában is megmaradt valami remény. „Hazádnak szép vége mindenütt csonkán áll, / sereged szép száma fogy, romol s szállton száll.”

Tengert magyar leginkább csak gályarabként látott. S legfeljebb csak a képzelete volt az, amely szállton-szállott. Akkor alig maradt választás. Merre? Hogyan? Arra volt szükség, hogy a kimerült nemzet valahogyan magára találjon, egészen el ne vesszen. Az volt az igazi szabadságharc. Az építkezés, az új honfoglalás. Ki tartotta a lelket a magyarságban akkor? Kinek volt a dolga? Papnak, lelkésznek? Parasztnak, nagyúrnak? Tette dolgát mindegyik, ahogy tudta. Mindenekelőtt feladata, küldetése volt azonban a költőnek, írónak. Tanítónak, professzornak, ha már volt rá mód. Tartani a lelket, őrizni a nyelvet és vele a hazát. Akár a konstantinápolyi Fekete Toronyban, rabként is – miként Wathay Ferenc uram –, „kétnyolcszázban és négy esztendőben”, ami az 1604-ik évet jelenti, éppen azt az esztendőt, amikor Londonban Shakespeare bemutatta az Othellót!  

Jöttek mindenfelől az elpusztult területekre idegen telepesek, de valamiképpen mégis magyar maradt ez a föld. Szellem szerint. Akkor is, ha kevesebben is voltunk, és ma az elcsatolt területeken kevesebben is vagyunk már. Szállton-szállunk, de a lélek visszaszáll. Másfél évszázad béke jött – poroszokkal, franciákkal vívott hosszú, véres háborúkkal –, ahová vitték a fiainkat számolatlanul. Mégis folyt az erők összegyűjtése. De szépen is csinálták ezt eleink. Nem bántottak senkit, de őrizték, fejlesztették a magyar szót, a hitet – nem volt könnyű –, művelték a földet, és pallérozódtak is. Nagy volt a restanciánk, és nagy még ma is, pedig hát micsoda idők voltak! Egy évszázad elég volt, hogy olyan teljesítményt tegyen le Európa asztalára a magyarság, amely minden nemzet dicsőségére válna.

Választás volt ez is. Küzdelem. A nyelvért. S azért, hogy a nyelv milyen legyen. Nem feledték Balassi Bálintot, Wathay Ferencet, Amade Lászlót, a kuruc kobzosokat, Csokonai Vitéz Mihályt. Milyen szép is Amadétól: „Ki akar szeretni, / Ezt köll elkövetni.” S valóban. A tetthazafiak százötven éves küzdelme már elérni látszott a célját. Megteremtettük a „magaskultúrát”, a modern, polgári Magyarországot, a kor színvonalán álló parlamentarizmussal. Igaz, a működtetésbe hibák is csúsztak – nem csak Arany és Petőfi kibuktatása -, de honnan is jött a valódi támadás?

Onnan kintről: nyugatról meg keletről. Bécs volt akkor a legközelebb, és milyen rafináltan intézte, hogy belülről és orvul reánk törjenek. „Egy szálig elveszünk-e mi? Vagy fog maradni valaki?” Majdnem elvesztünk, de mégis megmaradtunk. Választás volt, és hogy maradjunk, azt mondta Vörösmarty Mihály és Arany János. Milliók hallották hangjukat, pedig nem jártak sem az Akadémián, sem a Csigában. Értették, pedig olvasni sem tudtak. Magát kiforrta csendesen a nemzet, és hitt benne, hogy előre megy.

Aztán jött az átkozott nagy háború, az első. Ránk hozták „sírjukban is megátkozott gazok”. Nem lehetett kitérni. Szörnyű idő volt, és mi lett a vége! Elképzelni sem tudtuk, hogy száz évig is eltart, és még meddig tart, hogy a nyakunkra ültek idegen nemzetek. Még egy nagy erőfeszítés, és amíg a csillagunkat láttuk az égen, voltak sikereink is. De eltévedtünk. Engedtünk a nyomásnak, nem volt már elég erőnk, annál több volt a „segítő”, a „felszabadító”, a „civilizáló” hajlam.

Nyugatról, keletről. Belülről. Ma már azt se lehet tudni, honnan, de ilyen szándék ma is van. Azért mi csak kövessük azt a csillagot ott, fenn az égen. Ott van az. Az a csillag egy kategorikus imperatívuszt mutat nekünk. A felesleges küzdelmeket kerüljük. S a legfeleslegesebb az acsarkodás okozta belső meghasonlás. Ugyanakkor a létünkért, szabadságunkért, jövőnkért zajló küzdelmeket vállaljuk. Kockára a nemzet sorsát könnyelműen ne tegyük. Ennek felismeréséhez szükséges a morál.

Írtam ezt kétszer ezerben és huszonkettőben, amikor bőven akadnak magyar írók és író magyarok, celebekké aszott színészek és más csepűrágók, akik versenyt gyalázzák hazájukat és a magyarságot. Talán mert a Fekete tornyot belülről soha nem látták, és a lelkükben épült fel a börtön. Talán azért olyan boldogtalanok. Vagy csak mert mindent itt kell remélniük, e földi világban. Nem tudják még, hogy békéjüket nem lelhetik meg, ha folyton mást vádolnak, másban keresik a hibát. Rabjai ők a vágyaiknak, és tartok tőle, hogy már a könnyen illanó idő sem hozza el számukra a megnyugvást. 

(A szerző történész)  


 

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

A kihívó

ĀFricska. Eldöntöttem, hogy ma juszt sem írok Márki-Zayról. Nem és nem, ez a pasas már mindent vitt, ostobasága és bárdolatlansága minden csúcsot megdöntött, továbbiakban szót nem érdemel

Őry Mariann

Őry Mariann

Hűségeskü

ĀEgyre nagyobb a frusztráció Brüsszelben a választások közeledtével. A baloldali összefogáshoz reményeket fűző liberális elit köreiben kezd lecsapódni a felismerés, hogy magyarországi barátaik optimizmusa jórészt hitegetés volt