Kő András

Vélemény és vita

Egy vers születése

A napokban Gödöllőn jártam és eszembe jutott az az este Batizi Sándor vívómester otthonában, akinek a vendége Kányádi Sándor költő volt

Hogy mi volt a jellemző arra az estére? Csak Sándor beszélt. De tátott szájjal hallgattuk minden mondatát. Egyebek mellett első nyomtatásban megjelent versének a hátterét idézte fel. Nem emlékezett a vers soraira, csak a tartalmára. Az Ifjúmunkás című lapban jelent meg az érettségije előtt, 1950-ben. Tudniillik a háború miatt csak 21 éves korában érettségizhetett. Akkor már írt verseket, és a füzetei tele voltak rigmusokkal, de a megjelenéshez egy találkozó kellett.

A 17 éves Páskándi Géza látogatta meg az iskolájukat – akit hetedikes korában elvittek Bukarestbe, úgyhogy ő is később tette le az érettségit –, és az Udvarhelyi Fém- és Villamosipari Szakközépiskolában odament Kányádihoz. „Szervusz, Páskándi vagyok, a költő – mondta. Remélem, ismersz, az Utunkban futottam be. Olvastam a faliújságon a versedet, nagyon tehetségesnek tartalak, nem iszunk egy sört?” Lógott Páskándi szájában a cigaretta, miközben sörözni indultak. „Szeretnél megjelenni a Költői próbálkozásunkban? Én szerkesztem, jó, mi?” „Nem szeretnék” – vágta rá Kányádi. „Nem is érdemes – toldotta meg Páskándi –, az ember ír két-három biztató mondatot… Szeretnél megjelenni a kultúraoldalon? Én szerkesztem, jó, mi?” „Abban talán” – válaszolta Sándor.

Egy hónap múltával Páskándi újra előkerült és közölte, hogy szeretne a bányászok életéről ciklust írni, de egy aratási vers is kellene. S mivel Kányádi falusi gyerek, ehhez ő ért – béke, harc és aratás összekapcsolva – „szóval olyan az, tudod, mint a kardból ekevasat kovácsolni – így Páskándi. Tizenkét sor lehet, a rímképletet, valamint a szótagszámot magad határozzad meg.” „Ez olyan, mint valami rendelt szabóság?” – kérdezte Sándor. „Olyan” – kapta a választ. Páskándi három napig volt oda, utána jött vissza, Sándor éppen apparitor volt, ma úgy mondanánk, hogy: diákönkormányzat-szolgálatos, a konyhában terített neki, és akkor odaadta a verset. Háromstrófás volt, 12 sor, ahogy rendeltetett.

Sándor egy helyütt azt írta, hogy „a futóárkot benövi a búza”. „Mi az, hogy futóárok?” – kapta a kérdést. „ A lövészárok összekötő árka” – felelte Sándor. Páskándi kihúzta a futóárkot, és beírta helyette a lövészárok szót. Kányádi rászólt: „Az én versembe te ne javíts bele!” „De hát ez az úzus” – mondta. Az úzus szót akkor tanulta meg Páskánditól. „Úzus ide, úzus oda, az én versembe ne javíts bele!” – tette hozzá nyomatékkal. „Tetszel nekem – mosolyodott el Páskándi –, hogy mondtad?” Később jött rá, hogy Géza viszont a futóárok szót tanulta meg tőle. Egy szó, mint száz: Páskándi kihúzta, amit beírt, és visszaírta a futóárkot. Így jelent meg pont az érettségije napjára a vers, sőt tisztességes honorárium is járt érte, ami annyi pénz volt akkoriban, hogy a 21 tagú érettségiző kollégai kör minden egyes tagjának tudott venni rajta fél liter bort.

A barátság Kányádi és Páskándi között sírig tartóan megmaradt, hiszen Géza volt Kányádi felfedezője. Azt tette még hozzá Sándor, hogy „szegény Géza ártatlanul húzott le hat évet a Duna-deltában…” Együtt kaptak Kossuth-díjat 1993-ban. „A torka is elszorult Gézának, amikor a Himnusz hangjainál ránéztem” – mondta Sándor. Most már egymás verseit szavalják odafönt. 

(A szerző újságíró)  

Kapcsolódó írásaink

Őry Mariann

Őry Mariann

Hűségeskü

ĀEgyre nagyobb a frusztráció Brüsszelben a választások közeledtével. A baloldali összefogáshoz reményeket fűző liberális elit köreiben kezd lecsapódni a felismerés, hogy magyarországi barátaik optimizmusa jórészt hitegetés volt

Szerencsés Károly

Szerencsés Károly

Szállton-száll

ĀA tetthazafiak százötven éves küzdelme már elérni látszott a célját. Megteremtettük a „magaskultúrát”, a modern, polgári Magyarországot, a kor színvonalán álló parlamentarizmussal