Fóbiák és mániák

Tudjuk, van klausztrofóbia, sőt, arachnofóbia (pókiszony) is – csakhogy ha manapság jobban körülnézünk a világban, azt tapasztalhatjuk, hogy biza vannak ugyancsak kollektív természetű, de merőben más – és így és ekképpen különösképpen riasztó – fóbiák is. Ilyen, mondjuk, drága ezeréves, szeretett lengyel barátaink ruszofóbiája vagy a hasonlóképpen derék és becsülendő írek anglofóbiája – ám az igazán lényegesek azok az igazán jellemző esetek, midőn a beteges félelemnek a világon semmiféle valós és nyomós történelmi, ténybeli, megrázó, tragikus élményeken nyugvó alapja nincs. És ez a fóbia mégis burjánzik, talán minden másik fajtánál jobban és erősebben.

Mert a lengyelek vagy az írek esetében a históriai történések magyarázatai sok mindenre indokot, a konok tények számos tényezőre értelmezhető-megfontolandó válaszokat adnak. Ám ha közelebbről vizsgáljuk a dolgot, rá kell jönnünk, hogy e jelenség kapcsán az esetek többségében egészen másról van szó. Beteges (kóros), abnormális, szinte-szinte megmagyarázhatatlan, még gyakrabban mesterséges, manipulált, aljasul kitervelt, hazug és gerjesztett, sötét ügyletekről. És hasonlókról.

Itt van például a speciális magyar használatra kitenyésztett ruszofóbia. Ami azt az elemi tényt sem látja be – és a világért sem óhajtja láttatni, hiszen egészen más a kitervelők-terjesztők érdeke –, hogy az irtóztató emlékű „szovjet” és a mélyebb, históriai összefüggésekben pláne egészen másfajta értelmezésű „orosz” a magyar közgondolkodásban két, tökéletesen ellentétes előjelű kollektív asszociációt, érzelmi, gondolati attitűdöt jelent. Sztálin és Brezsnyev szovjet volt, de Dosztojevszkij és Szolzsenyicin orosz; a Vörös Hadsereg, a kolhoz, a zabrálás és a totális hiánygazdálkodás szovjet, az első világháborús muzsik hadifogoly, a kedves és készséges moszkvai ember. Továbbá Léna és a Sztalicsnaja vodka orosz; a vadállat (szovjet) KGB-főnök Szerov tábornoknak a pesti házfalakon üzentük, hogy „Reszkess Szerov, jönnek az óvodások”.

Vlagyimir Putyint (orosz) alighanem a három legnépszerűbb mai külföldi politikus között tartja számon a közszellem, sokan még Erdély visszaszerzését is tőle várják (vajon miért?)… Arról az enyhén szólva nem elhanyagolható tényről már nem is beszélve, hogy alig 36 év múltán, 1992 novemberében Oroszország első embere, az akkori orosz elnök a magyar parlamentben ünnepélyesen és nyilvánosan megkövette a magyar népet, és bocsánatot kért mindazért, amit a barbár gyarmattartó szovjet–bolsevik terror a magyarság ellen elkövetett.

Nem emlékszem, hogy a ki tudja miért, sógornak nevezgetett osztrákok vagy a szaporán „dsere, madsar testver”-ező törökök reprezentánsa nevükben valaha is tett volna hasonlót… Ha már a fóbiáknál tartunk: itt van némiképp lájtosabb, ám nem kevésbé jelentékeny, szintén közéleti, politikai alkalmazású változata, a „beteges, megrögzött szenvedély, rögeszme, hóbort” jelentéstartalmakkal jellemzett mánia.

A mániákust a fóbiástól, meggyőződésem, a mai magyar közéletben legföljebb ha paraszthajszál választja el, a mániákus pedig legtöbbször nem depressziós, hanem kórosan agresszív és rögeszmésen elmebeteg, megrögzöttségében a gyűlölködés, az ostoba, dermesztően korlátolt ítéletpanelek sajátságos elegye ölelkezik a beteges irtózás kórságával, enyhén diabolikus derűben. (Csak két példa a mai Moszkva–Budapest-relációban: „Az oroszokból még mindig nincs elegünk?” „Orbán Putyin csicskása, majd pont őrá hallgatnak Moszkvában!”) Igen: talán tényleg nem is az a baj, hogy ennyire nagy az Isten állatkertje.

De hogy ennyire alacsony legyen a kerítés, az lassanként már tényleg tűrhetetlen.

(A szerző író)