Először csak átmenetinek gondolta a zajt. Kevés vizet ivott, éhes is volt, kialvatlan, mert többször begörcsölt éjjel a vádlija. Egész nap rossz volt a kedve, és J. Károly ilyenkor nem kívánta a rendes ételt, csak a csokoládét. Biztos a rossz-kedvűségtől van némi túlsúlya is, de nem akarta a zajt a csokoládéra fogni. Főleg úgy, hogy mikor gyorsan megevett két csíkot a táblából, hirtelen elmúlt a fülzúgása.
Pedig nem is ivott, csak egy kávét. Az otthoni vizet jobban szerette a munkahelyinél, felforralja, majd hagyja kihűlni, csepegtet bele egy kis citromlevet, és így nem érzi a rozsda ízét. De a legjobban nyáron szereti a vizet, amikor benne van a sörben, gyárilag. Azt azonban nem tartja jó ötletnek, ha a csapos teszi bele. De az sem volna jó ötlet, ha külön rágcsálná el a malátát és a komlót, nyelne hozzá egy kis élesztőt, aztán inna rá vizet.
Délutánra már nem zúgott a füle, pedig még nincs is nyár. Evett egy kolbászos szendvicset, és kicsit sajnálta, hogy letelt a munkaideje, mert éppen kezdte jól érezni magát. J. Károly megállapította, hogy mindig akkor lesz vége valaminek, amikor az elkezd jó lenni. Kivéve, ha fáj a feje vagy görcsöl a gyomra, mert annak mindig örülni szokott, ha már nem fáj és nem görcsöl.
Aztán estére visszatért a zaj. Úgy érezte, hogy egyenesen a plafonból jön, vagy mintha a feje legbelsejében hallaná. Hiába tapasztotta be a fülét két húsos tenyerével, a zaj csak egyre erősebb lett. Emelni kellett a tévé hangerején, mert nem hallotta jól a párbeszédeket, a reklámnál visszavenni, mert az mindig hangosabb, mint a műsor, a híradónál meg hol fölerősíteni, hol lehalkítani, attól függően, hogy valaki magyaráz, és próbál nyugodt maradni, vagy ostobaságokat beszél, közben tajtékzik, a tekintete meg olyan, mint a horrorfilmekben a láncfűrészes zombiké.
J. Károly nem értette az embereket, hogy az sem jó, ha sok, az sem, ha kevés, de az sem, ha pont jó valami. Ő például már akkor tökéletesen elégedett lenne a világgal, beleértve az inflációt, a járványt és a csótányokat, a hazudós politikusokkal és az antarktiszi jégtáblák olvadásával együtt, ha nem zúgna egyre erősebben a füle, és nem hallaná mindenhonnan ezt az elviselhetetlen zajt.
De mivel J. Károly képes volt némi együttérzésre is, arra gondolt, hogy az elégedetlen embereknek biztosan fáj valamijük, és ahelyett hogy elmennének az orvoshoz, a köszvényüket is ráfogják másra. Mikor neki fájt a foga, ő is azt mondta, hogy ez az alacsony fizetése miatt van, de a fogtömés után is ugyanannyit keresett, mint előtte.
Azt nem tudta megfejteni, hogy miért zúg a füle és a feje, bár sejtette, hogy valami konkrét oka van a zajnak. Hiába érzett együtt J. Károly saját magával is, nem volt képes bevallani, hogy mivel nem kintről jön a zúgás, az okot sem odakint, hanem önmagában kell megkeresnie. Mert amíg magányos marad, és fél attól, hogy gondoskodjon valakiről, bizony, együtt kell élnie a zajjal.
(A szerző irodalomtörténész)
