Klímahisztéria, avagy a pánikkeltés pszichológiája

Az amerikai CBS (Columbia Broadcasting System) rádióadón 1938. október 30-án vasárnap este hangzott el a Mercury Színház társulatának előadásában H. G. Wells Világok harca című sci-fi regényének dramatizált rádióváltozata. A műsort Orson Welles rendezte, aki – rendkívül hatásosan – helyszíni élő közvetítésként mutatta be a marslakók invázióját.

Welles csak másnap értesült az újságokból, hogy a műsor mekkora pánikot váltott ki. Sokan, akik későn kapcsolódtak be a műsorba, komolyan elhitték a marslakók támadását, és menekülni próbáltak. Bár a bulvársajtó kissé eltúlozta a dolgot, az AIPO közvélemény-kutató intézet utólagos felmérése szerint a rádióhallgatók közül 28 százalék elhitte, hogy a marsi invázió tényleg folyamatban van.

Ekkor döbbentek rá a „médiaszakemberek” a „fake news” módszerek bámulatos hatásosságára. A „fake news” technikát azóta is folyamatosan tökéletesítik, újabb meg újabb kreatív ötletekkel gazdagítják. Az egyik nem túl sikeres kezdeményezés az volt, amikor az 1970-es években – főleg csak a nyugati világban – megpróbálták elhitetni az emberekkel, hogy jégkorszak közeledik, és ha nem teszünk hathatós intézkedéseket, mindenki meg fog fagyni.

Azután az 1980-as években csináltak egy 180 fokos fordulatot, és azóta már a katasztrofális felmelegedéstől kell rettegni. Az mindenesetre nagyon érdekes, hogy ez a nagy klímahisztérikus fordulat éppen egybeesett a kelet-közép-európai rendszerváltozásokkal.

Bár a Mars-inváziós műsor okozott ugyan bizonyos mértékű pánikhangulatot, ez azonban csupán néhány óráig tartott. Más a helyzet, ha egy hihetőnek tűnő veszélyhelyzet évekig, évtizedig tartósan fennmarad. Éltünk át már ilyen időszakot a világháborút követő hidegháborúban, amikor valóságos volt a kockázat, hogy bármelyik pillanatban kitörhet a globális atomháború. Feljegyeztek olyan esetet, amikor egy erős mennydörgéssel járó váratlan villámcsapás hatására valaki szívrohamot kapott, mert azt hitte, atomtámadás történt.

Érdemes megvizsgálni, hogy az egyre fokozódó klímahisztérikus pánikkeltés milyen hatással van az emberek lelkiállapotára.

A klímaváltozással kapcsolatos aggodalom ugyanis szorongást, depressziót, reménytelenséget válthat ki, és ezek olyan súlyos következményekkel járhatnak, mint amilyen a poszttraumás stressz szindróma (PTSD) vagy az öngyilkossági késztetés.

Az Amerikai Pszichológiai Társaság szerint a tizenévesek sokkal jobban aggódnak a bolygó sorsa és a saját jövőjük miatt, mint az idősebbek. Felmérésük azt mutatja, hogy az amerikai tinédzserek 70 százalékára jellemző a klímadepresszió,
a globális felmelegedés miatti félelem és szorongás. Az amerikai Pew elemzőcég is hasonló eredményre jutott, az ő adataik alapján is a klímadepresszió gyakorisága a 13 és 17 év közötti korosztály 70 százaléka számára sokkal súlyosabb problémát jelent, mint az iskolai bántalmazás, a drog és az alkohol. A fiatalok ugyanis komolyan elhiszik a klímapropagandát, és kilátástalannak tartják a jövőjüket.

A klímadepresszió nemcsak a fia­talokat érinti, hanem a szüleiket és azokat a felnőtteket is, akik nem mernek több gyereket vállalni, és aggódnak a már megszületett gyerekek miatt is, akik sok szenvedéssel járó, borzalmasan rossz körülmények között fognak felnőni, és nyomorban fogják tengetni az életüket.

Olyanok is vannak, akik kifejezetten gyászolják a Földet, mivel szerintük az emberiség pusztulása elkerülhetetlen, hiszen a bolygó élhetetlenné válik. Neve is van ennek a pszichológiai jelenségnek: „eco-grief” vagyis ökológiai gyász. Ennek egyik apostola Wallace-Wells, a The Uninhabitable Earth (A lakhatatlan bolygó) című könyv szerzője, aki szerint a klímakatasztrófát csak egy világháború akadályozhatná meg, radikálisan lecsökkentve a klímaváltozásért felelős emberiség létszámát.

A fiatalok körében kialakuló klímadepressziót tovább erősíti a bűntudat is, az, hogy mindezt a katasztrófát mi magunk idézzük elő.

Vannak olyanok is, akik Madame de Pompadour példája nyomán egyfajta „utánunk a vízözön” hangulatban szeretnék egy darabig élvezni a jelent, amíg még lehet.

Akadnak olyanok is, akik bűntudattól vezérelve, különféle környezetvédő pótcselekvésekkel igyekeznek lassítani a melegedést, például fákat ültetnek, összeszedik a szemetet az erdőben, reprocesszálás céljából összegyűjtik a használt műanyag kupakokat, és még sorolhatnánk. Bár ezek hasznos tevékenységek, akárcsak a lakások hőszigetelése, ezekkel a módszerekkel azonban az éghajlatváltozás nem befolyásolható. A klímavédelem és a környezetvédelem két különböző dolog, a kettőnek semmi köze egymáshoz.

Vannak persze olyan pótcselekvések is, amelyek sokkal több kárt okoznak, mint amennyi hasznuk van. Az ENSZ és az EU által javasolt ilyen pótcselekvések lényege az, hogy villanyáramot elsősorban szélkerekekkel és napelemekkel termeljünk, hosszabb távon pedig küszöböljük ki az atomenergiát, a vízenergiát és a fosszilis tüzelőanyagok használatát, és a közúti közlekedést is állítsuk át villamos hajtásra.

A megoldás abszurditását szemléltetik Michael Shellenberger adatai, aki az Apokalipszis soha című könyvében összehasonlítja a különféle villamos erőművek „energianyereség” adatait. Amikor ugyanis felépítünk egy erőművet, felhasználunk valamennyi energiát. Az így „befektetett” energiát azután az erőmű működése során kamatostól visszakapjuk. Kérdés azonban, hogy egy erőmű a teljes üzemképes élettartama alatt mennyivel termel több energiát, mint amennyit a beruházáshoz felhasználnak.

Shellenberger azt találta, hogy egy gázturbinás erőműnél az arány 1:30, egy fotovoltaikus erőmű esetén azonban az arány csupán 1:1,6 Más szóval: egy fotovoltaikus erőmű mindössze 60 százalékkal termel több energiát, mint amennyit „befektettünk”, miközben a gázturbinás erőmű a „befektetés” harmincszorosát adja vissza.

Vajon mi indokolja a fotovoltaikus erőművek siralmasan alacsony „hozadékát”? Az egyik ok az, hogy az ilyen erőművek anyag- és alkatrészigénye (vasbeton, acélszerkezetek, kábelek, csövek, elektronika stb.) a hagyományos erőművekhez viszonyítva nagyon nagy. Ha pedig végre megépülnek, mindössze a teljes üzemidejük 15-20 százalékában szolgáltatnak áramot, és a villamos hálózatban a kiszámíthatatlan működésük által okozott instabilitások szabályozása jelentős járulékos energiaveszteséggel jár.

Ráadásul a „megújuló” erőművek üzemképes élettartama rendkívül rövid, mindössze 15-20 év.

Óriási az ilyen erőműveknek a területigénye is, ahol a beruházás előtt meg kell tisztítani a terepet az élővilágtól, és ez nemcsak természetrombolással, de jelentős energiafelhasználással is jár. Az állat- és növényvilágot át kell valahová telepíteni, általában terepjáró járművekkel, az élőlények jelentős része az áttelepítés során még így is elpusztul. Hatalmas területekről van szó. Ha Magyarország áramszükségletét fotovoltaikus erőművekkel akarnánk megtermelni, legalább százezer hektár területet kellene napelemekkel beborítani.

Bár a „megújuló” energiákkal esetleg lehetne ugyan valamelyest csökkenteni a szén-dioxid-emissziót, ez azonban nem befolyásolná észrevehetően sem az üvegházhatást, sem a bolygó hőmérsékletét. A levegőben ugyanis a vízgőz az egyetlen igazán hatásos üvegház gáz, amelynek az infravörös elnyelő képessége legalább hússzor nagyobb, mint az összes egyéb üvegházgázé együttvéve, beleértve a szén-dioxidot is.

Nagyon figyelemreméltók azok az adatok is, amelyeket Miskolczi Ferenc közöl Az éghajlat önszabályozása című könyvében. Miskolczi a NASA volt légkörfizikus munkatársaként hat évtizedet átölelő, több millió mérési adat elemzése alapján állapította meg, hogy a szén-dioxid nincs hatással sem az üvegházhatásra, sem a bolygó hőmérsékletére.

Volt például olyan vizsgált időszak, amikor a levegő szén-dioxid-tartalma jelentősen növekedett, miközben az üvegházhatás csökkent. Az ilyen és ehhez hasonló „szalonképtelen” kutatási eredmények nyilvános közzétételét azonban a NASA megtiltotta, emiatt Miskolczi kénytelen volt felmondani az állását.

Ma már ugyanis ott tartunk, hogy nem a tudós számol be arról, mi lett a tudományos kutató munka eredménye, hanem a „megrendelő” az, aki előre megmondja, hogy milyen eredményt vár el, „bármi áron”. A „bármi árat” pedig általában az adófizetők finanszírozzák.

(A szerző irányítástechnikai szakmérnök)