Gengszter-évforduló

Nemcsak a legújabb kori történelem leghíresebb bűnözője, kinek neve fogalommá vált, de minden későbbi – közbűntényes és egyéb! – gazemberség szimbóluma is lett. Közismertségben csakis a filmművészetben immáron klasszikus Coppola-remekmű, A Keresztapa Corleonéja (pontosabban: Corleonéinak hada) állítható mellé. Igen, ha úgy tetszik, kimondva-kimondatlanul, bevallva-bevallatlanul így együtt ők lehetettek a minta és a kiindulópont, az origó és az etalon. És egyáltalán: szinte minden, ami „a” csupa nagybetűs MAFFIÁT, a maffiózó gengszterséget illeti.

Csakhogy Al Capone élete a valóságban, Vito vagy Michael Corleone életútja a fantáziában e szép, 75 éves ünnepi alkalomkor felvet néhány roppant izgalmas és egészen dermesztően aktuális kérdést is. Közelmúltunkból és jelenünkből egyaránt. Elég a Kádár-rendszer hetvenes–nyolcvanas éveiig vagy éppen a rendszerváltás óta eltelt évtizedekre visszapillantani.

Azt írja egyik valamikori kollégám, hogy ő annak idején nem Csongrád megye és Szeged országszerte ismert és rettegett Keresztapájától, a több mint hírhedett pártvezér-klánfőnök Komócsintól félt, hanem sokkal inkább a pártbizottság portásától, aki utálta a tudósítói igazolványokban a hozzá hasonló pofákat (nagy, rendetlen-kócos-zsíros haj, ennek megfelelő küllem és tekintet).

Viszont az olvasószerkesztő, a valóban nem túl oroszlánszívű, de szívében nem gonosz és enyhén szólva eléggé kényes helyzetében egyfolytában szorongó-gyötrődő szegény jó néhai Morvai Sanyi egyebet sem tett, csak félt és rettegett permanente, ennek rendelvén alá minden cselekedetét. Ez így volt ugyan, de ha azt vesszük, hogy a végül nagy nehezen nyomorult nyugdíjba került olvasószerkesztő magányban, kutyájával haláláig sétálgatván fejezte be e földi pályát, jeles kollégám viszont hosszú-hosszú és dicső évtizedeket töltött a párt napilapjánál (amiről annak idején többen megfogadtuk, no, oda aztán soha, semmikor egy büdös sort sem): kicsit más a leány­zó fekvése, midőn Al Capone és Don Vito szelleme lebeg vala a hazai vizek felett (is).

Mert a politikai bűnözők, a gengszter-Komócsinok, a Papp Jánosok, Marosán Györgyök, Apró Antalok és a többiek – kiegészülve az 1988–90 utáni pompás utódokkal (elég, ha csak ama Gyurcsány-féle titokminisztert említem, kinek fizimiskája láttán normális ember azonnal a túloldalra akart átmenni, és akit megpillantva a szegedi pártbizottság portása, úgy lehet, minden külön igazolvány nélkül azonnal szívszélhűdésben fordult volna le a székről) – mind-mind itt vannak ám velünk. Santino Corleonét a szó szoros értelmében szitává lőtték ugyan ama átkelőhelynél, Michael Corleone az étteremben kivégezte Solozzót és korrupt rendőrtiszt barátját.

Al Capone az imádott szeszcsempészet monopóliuma érdekében eltéteti láb alól Colisimo nagybátyját-konkurrensét – ám Vito és Michael Colreone békésen, („ágyban, párnák közt”) hal meg. Marosán György 1992-ben, 84 éves korában ugyanígy, Apró Antal, Komócsin (81, illetve 91 évesen) dettó.

És aki azt hinné, utólagos démongyártásról, holmi befeketítésről van szó: hogy egy nyomorult vidéki napilapos olvasószerkesztőnek legalább olyan oka volt rettegni a stílusában-fellépésében a Brando-figurára olykor kísértetiesen emlékeztető Komócsin Mihálytól, mint mondjuk a Coppola-film legelején a koporsókészítőnek a Keresztapától vagy fél Chicagó városának Al Caponétól: enyhén szólva alátámasztják a tények.

Hogy a Kádár-rendszerben Csongrád megyét Pol Pot megyének hívták (no, vajon miért, elvtársak…?), hogy az értelmiség évtizedeken át pánikszerűen szinte menekült Szegedről és a megyéből (a soha nem feledhető emlék az akkori pesti szerkesztőségekből: te honnan is jöttél, kérdezték, Szegedről – szegény…) – és hogy a gengsztervilág valahogy mindig a sarkunkig, az olvasószerkesztők asztalálig ér, ha a magukat baloldalinak nevezgetők vannak hatalmon. Utánpótlás mindig akad. Igen, jelképes a jubileum: hetvenöt éve szenderült – békésen – jobblétre Al Capone. Szifiliszben, elborult elmével halt meg. Egyébként Lenin is. 

(A szerző író)