Szerencsés Károly

Vélemény és vita

Maszek

Még egy kósza évfolyam Előre című romániai magyar újságot is beköttettem a Ceausescu-érából, mert úgy gondoltam, ezek valamikor aranyat érnek majd

„El, el, s csak élnék / Nyugton, mint a csont.” Kezembe került egy kimutatás, amely a múlt század hetvenes éveinek foglalkoztatási statisztikáját mutatja be. Örültem neki nagyon. Belevetettem magam a számok tengerébe. Mint amikor forró júliusi napon, valamikor nagyon régen önfeledten fejest ugrottam a hullámzó Fekete-tengerbe. Végre semmi Márki-Zay, Bangóné, „Ferenc testvér” (ki a fene hívhatja így?), Karácsony G., Cseh K. és Donáth A., Niedermüller és a többi „rémisztő képződmény”. Telefont sem veszek fel, megjártam már: „Itt a hat párt beszél…”

Semmi közösségi média, Európai Unió, Ukrajna, Putyin. Semmi Kína, Kazahsztán, hetedik cikkely, áremelkedés és piacgazdaság, semmi önsorsrontó gyűlölet. Semmi minek a Magyar Zene Háza, minek a sportcsarnok, minek a kiállítás és a múzeum, minek a kórház, minek a szabad vélemény és így tovább. Egy napra nem akarok tudni minderről. Nem akarom látni a nyomorodó, görnyedő világot.

Az említett statisztika böngészése alkalmas a menekülésre. E szerint az 1970-es évek elején kevéssel több, mint tizennyolcezer magánkisiparos dolgozott Budapesten, és nem egészen négyezer magánkiskereskedő tartozott a magánszektorhoz (maszek). Nem lettek többen az évtized végére sem. Régen elmúlt a hetvenes évek szocializmusa, de sokan emlékszünk még arra a furcsa beomló falra (a „Kőfalak leomlanak” dalra) és holdfényben az üres kápolnák mellett a reményt is megmutató kis fénynyalábokra. Építették még a falat, de már omladozott is, sőt bontották is. Nem először volt így, s félek, hogy nem is utoljára. Kőműves Kelemen balladája ebben ez évtizedben új értelmezést nyert. De voltak szép délutáni örömök, sok buzgás, lankadás, kalandozás, szerelem; voltak arcélek – Ottliké, Pilinszkyé –, voltak dalok, vágyak, meghökkentő gyászok.

A kisiparosok közül a legtöbben szabók lehettek – híres öltéseltolók –, szűcsök, bőrdíszművesek is sokan; s a fémtömegcikkiparban többen tevékenykedtek, mint a műszeriparban. Hogy milyen tevékenységet is takart a maszek „fémtömegcikkipar”, vagy mit daráltak a „daráló” kisiparosok, azt mindenkinek a fantáziájára bízom. Érdekesebb, hogy ki lehetett az az egyetlen magánkisiparos 1971-ben, aki gépek és gépi berendezések gyártásával foglalkozott. És milyen munkát végezhettek hetvenketten a nyomdaiparban? Hogyan éltek meg 176-an a szekérfuvarozók?

Az biztos, hogy Hegyesi bácsi, a Donáti utca elején lakó szabó valamikor 1974-ben vagy 1975 elején varrt nekem egy nadrágot, amelynek szára legalább harminc centiméteres volt. Valami maradék anyagból lehetett, kárpitszerű bordó szövetből. Anyám erőltette. (Ne menjen kárba!) Nagy szám volt ez, akkor még a Révész Sanyi meg a Frenreisz Karcsi járt ilyenben, Papp Gyuszi, Szűcs „Totya”. Aztán ezt hamar lecseréltem farmerre. A farmert a magánkereskedők egyikétől vettem. (Minden ellenkező híreszteléssel szemben Trapper farmerben járni nagyon „ciki” volt. A Lee vagy a piros címkés Levi’s volt a menő.) A négyezer budapesti maszek kereskedőből „használtcikk” fedőnéven 609-en váltottak ki „ipart”.

Közülük egy Újpesten dolgozott, egy pedig a Ferencvárosban. A többi 607 a XIX. kerületben volt bejelentve. Gondolom a „Tangón”. Oda egy tipikus kádári kiskapun (vaskapun – „vaskapu a vasfüggönyön”) lehetett áthajózni, kis izgalommal, nagy reményekkel. Tényleg sok használtcikkárus volt ott – de a főbb „utcákon” vadonatúj nadrágokat, dzsekiket, ingeket lehetett kapni. A 607 használtcikk-kereskedő egyikétől vettem kordbársony trapéz farmeremet, első fekete bőrdzsekimet. Az nem volt új, de olyan volt, mint a Nagy „Feróé” vagy a Závodi „Janóé”. Nem utánozni akartam én őket. Egyszerűen ez tetszett. (Marlon Brandóé volt az igazi „A vad”-ban.)

Vajon ki emlékszik az egyetlen maszek vegyesboltra az első kerületben? Melyik lehetett ez? Zöldségest tudok mondani, pedig abból is csak kilenc volt a Vízivárosban. Budapesten ezer körül. A Corvin téren biztosan volt egy zöldség-gyümölcs áruda. Ott láttam egy zaklatott éjszaka után, zúzmarás hajnalon, hogy egy Mercedes csomagtartójából rakják ki az árut, amit ki tudja honnan, a „nagybaniról” vagy vidékről hoztak. (Esetleg leesett egy kamionról?) Örültem, hogy a zöldségesnek Mercedese van, mert azt gondoltam, akkor nekem is lehet. Másoknak is lehet. Legalábbis nem tilos.

Nem kötelező a Trabant. Zöldséges nem akartam lenni, Trabantot sem akartam soha venni. Mercedesem meg nem lett, nem is lesz már alighanem. Játék- és bazárárus 170 volt. Merre lehettek? Egyre emlékszem, ez a Váci utcában volt, az északi részen. Főleg vasútmodelleket árult, azt hiszem. Az ilyesmi nem érdekelt, de azt a boltot mindenki ismerte. Dohánykereskedő – azaz trafikos – mindössze hatszázötven volt Budapesten. Az első kerületben tizenöt. Nekem úgy tűnik, több volt, de az emlékezet sokszor megcsalja az embert. A trafik valahogyan egészen más volt, mint mostanában a „nemzeti dohánybolt”. Eredetileg a trafikosok németek lehettek, mint ahogy Pest vagy a Víziváros lakóinak többsége is a török után.

A Nagy Háborút követően sok hadiözvegy kapott trafikengedélyt, és a kiskereskedők révén megmaradt valami bája a trafiknak a szocializmus időszakában is. A trafikban sok mindent lehetett kapni – „nyugati cuccokat is” –, puha és keménydobozos Marlborót, külföldi szivarokat, pipadohányt. Mathcbox kisautókat, fényképeket a sztárokról, Alain Delonról, Brigitte Bardot-ról; színes magazinokat, rágógumit, édességet. Levélpapírt, borítékot, bélyegeket. Az élelmesebb és bátrabb trafikosoknak lehetett eladni a hazacsempészett FA szappant, egyéb kurrens piperecikkeket, italokat, amelyek aztán „pult alól” kerültek a megbízható törzsvásárlókhoz. A pult alatt mindig kincseket sejtett az ember.

A hetvenes évek elején csak/még 1200 maszek cipész dolgozott Budapesten és mindössze 245 órás. (Persze voltak cipész- és órásszövetkezetek is, de most nem róluk van szó.) A Vízivárosban, a Mária téren volt cipész is, órás is. Előbbihez sokat jártam, vasaltatni a westerncsizmáimat – gyorsan kopott a sarkuk az aszfalton. Az óra s így az idő akkoriban kevésbé érdekelt. Szikvízkészítő kisiparos (azaz szódás) mindössze 52 volt a fővárosban! A Mária téren volt szódás is: a szuterénban töltötte az üvegeket, és ezt vitte ki egy srác oldalkocsis motorkerékpáron a magukra valamit adó éttermekbe, kerthelyiséges kocsmákba.

Maszek fényképész 176 volt, ebből egy a Corvin téren, arra jól emlékszem. Könyvkötő a hatalmas metropoliszban mindössze hetven volt. De hát ki is köttetett akkor könyveket? Én is csak később, már a nyolcvanas évek második felében köttettem be újságokat. A hatalmas fekete gerincű, aranybetűs kötetek itt sorakoznak most is a polcomon. Még egy kósza évfolyam Előre című romániai magyar újságot is beköttettem a Ceausescu-érából, mert úgy gondoltam, ezek valamikor aranyat érnek majd (a digitalizációról nem is hallottam). Hálás voltam a Fő utcai mesternek, hogy ilyesféle fényűzésemben partner.

Kalapost a Vízivárosban nem ismertem, a városban kétszáz sem volt. A Szent István körúton volt egy meg a Lehel téren, és egy a Margit körúton. Mostani kalapom a Lehel térről való. Nagyon igaz: a cipész először a lábat veszi észre, a kalapos a fejet. Sőt a koponyát. A szépasszony az erkélyen, hogy kalapot lengetek.

Nem szóltam most a villanyszerelőkről, kőművesekről, üvegesekről, tetőfedőkről, a bádogos és vízvezeték-szerelőkről, kárpitosokról, „fogművesekről”, autószerelőkről, virágosokról, kőfaragókról (sírkövesek), ácsokról és mind a többiekről, akikkel csak később kerültem kapcsolatba.

A fenti soroknak nincs semmi magasröptű tanulságuk. Remélem, mégis jólesett megmártózni egy kicsit ebben a letűnt világban. Hátha még a pecsenyesütőkről és a lacikonyhásokról is esett volna szó! S főleg a portékáikról. A hajnali forró bablevesekről, tűz-tépte sültkolbászokról! Az lett volna a jó. 

(A szerző történész)

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

A kultúrterror lehelete

ĀFricska. Immáron jó néhány napja mocskos, undorító, kirekesztő baloldali megnyilvánulásokon lamentálok

Bán Károly

Bán Károly

Kékszalagos blöffök

ĀA kormánypártok a héten tették nyilvánossá egyéni képviselőjelöltjeik nevét, akik április 3-án harcba szállnak a parlamenti helyekért