Vélemény és vita
Jelentés a Magyar Zene Házából
Már átadás előtt sokan sétáltak a Magyar Zene Háza mellett, a kerítésen át súrolva érdeklődő, csodálkozó pillantásokkal
Néhány elkapott szófoszlány: „olyan, mint egy ufo”; „mintha a Liget fái tartanák az átlyuggatott tetőt”; ennek fokozása: „napkorong a fák koronájára tűzve”; sőt van, aki így fogalmaz költői képzavarral: „Noé bárkája a levegőben, zenéből faragva.”
Nem tudom, hogy ismerte-e a japán építész, Sou Fujimoto Friedrich Schlegelnek a mondását, miszerint „az építészet megfagyott zene” (bár a szállóigét sokan Goethének tulajdonítják). Lechner Ödön logikus folytatásáról valószínűleg nem tud: „Akkor pedig az építész megfagyott muzsikus.” A tervező egész munkássága a természet feltétlen tiszteletéről, a közösség és a kultúra megbecsüléséről szól. A Magyar Zene Háza helyének kiválasztása nem az ő érdeme, de az a különleges kapcsolat, amit létrehozott, az ő zsenialitása.
Tengelyek által determinált a hely – a Városligeti-tó és a Városligeti fasor – a Néprajzi Múzeum lesüllyedő középtengelye – az épület stabil és megváltoztathatatlan helyét biztosítják. Ugyanakkor nem akar egyik iránynak sem megfelelni, ezt a hullámzó tetőkoronggal, mint az épület fő, meghatározó motívumával éri el. Hihetetlen érzékenységgel reflektál a Liget fáira, amelyek együtt élnek a zenének szentelt épülettel. Pilinszky kedvenc zeneszerzője és szinte a Magyar Zene Háza kapcsán így ír: „Bach olyan erdőre emlékeztet, ahol a fák ágai mozognak: írnak a levegőre, kifogyhatatlanul írnak, írnak, az ember megérti, elfelejti, nem érti meg, egyre megy. (…) Nézni az ágaknak ezt a furcsa ákombákomát, ami a legtisztább beszéde a természetnek, legtisztább írásjegye, ugyanakkor persze megfejthetetlen.”
A hatalmas előtetőt – és az egész épületet – ténylegesen mintha a fák tartanák, ezt erősíti az, hogy néhány fa át is hatol a tető perforációin. Ezek a lyukak új értelmet nyernek azáltal, hogy fénykutakként működnek, természetes megvilágítást nyújtva a belső tereknek. Fák ágaskodnak felfelé, a fény talál utat lefelé. Valóban az egész olyan, mintha egy „napkorong lenne a fák koronájára tűzve”.
Az előtető beharapásainak és a fénykutaknak a felülete aranysárga, mintha maga a Nap lépne be a házba felülről és oldalról. A tetőzet szintén aranyszínű levelekből álló mennyezetére a Liget történeti fáinak, a hatalmas platánoknak az őszi, aranysárgára váltó levelei szállnak fel. Ráadásul Fujimoto megtekintette a Zeneakadémiát és az annak díszítésében szereplő szecessziós levélmotívum találkozik az itteni arany levelekkel. Az arany egy új aranykort is elővételez…
Az épület lényege legfeljebb csak a költészet által ragadható meg, ahogyan Paul Verlaine írja Költészettan című versében: „Zenét minékünk, csak zenét, / ezért a versed lebegőben / ragadd meg a lágy levegőben, / amint cikázik szerteszét.” Majd: „Fátylak mögött tüzes szemek / és déli, reszkető verőfény, / s a langyos őszi és merő fény, / kék csillagok tündöklenek.” Mintha az épület költészetéről szólna a következő strófa: „Zenét minékünk, muzsikát! / Legyen a vers egy meg nem álló / lélek, mindig új vágyba szálló, / mely új egekbe ugrik át.” A Magyar Zene Háza fényjárta lebegés, új vágyakba szálló lélek, mely új egeket hódít meg.
Belépünk a hatalmas előcsarnokba – a Liget nemcsak beköszön a hatalmas üvegtáblákon át, hanem szinte a fák lélegzetvételét is érezzük, annyira együtt élnek a belső terekkel, nemcsak a folytatásai a külvilágnak, de a környezet szinte belép a házba. Pontosan úgy, ahogyan Fujimoto megfogalmazta építészeti céljaként: „A természetet (kívánta) leképezni az építészet nyelvére és az építészetet a természet nyelvére.”
Sokat beszélünk a transzparenciáról, az átlátszóságról, ami itt, ebben a környezetben sajátos értelmet nyer például a sokirányú tükröződések által. És még meg sem szólalt a ház, csak a formát karcoltuk meg, a lényegét, a benne megszólaló zenét még nem, de már érezzük a zenei összhangzat varázsát. A ház egy hatalmas ívű szimfónia, a négy tétel: az első a külső tér, a varázslatos Liget alkotta természet, amivel a Magyar Zene Háza meghitt szimbiózisban él.
A többi tétel a hármas funkcióban mutatkozik meg: az alsó szinteken a zenetörténetet interaktív módon bemutató kiállításokban, a hangdómban; a zenei előadásoknak otthont adó koncerttermekben; a felsőbb szinteken a zenepedagógiai terekben. A főtémák mellett ott vannak a melléktémák: kívül egy szabadtéri színpad, belül a dinamikus spirállépcső, a vendéglátó helyek, amelyek az otthonosságot erősítik.
Az előcsarnokban sok fiatal fogadja a belépőket, érződik rajtuk, hogy azonosulnak az épület ünnepi hangulatával. Lemegyünk a nagyvonalú spirállépcsőn az alsó szintre, ahol valóságos csodák várnak: a hangdóm kupoláján 360 fokos vetítéssel megjelenik a Zeneakadémia nagyterme; az állandó kiállítást olyan multimédiás eszközökkel kísérhetjük végig, amelyek a zenetörténet fantasztikus világát elevenítik meg a természet zenéjétől kezdve a gregoriánon át a polifónián keresztül az operák összművészeti élményéig, a nagy magyarok: Liszt, Kodály, Bartók és a többiek munkásságának hangzó bemutatásával, és eljutunk a mai és a könnyűzenéig is. Ez az összetett élmény sokáig visszhangzik bennünk.
Majd tesztkoncertet hallgatunk az üvegteremben. Az akusztikusok először azt mondták, hogy ez alkalmatlan a minőségi zenére a kemény visszaverődések miatt. A japán akusztikusok rácáfoltak erre a vélekedésre, a terem szépen szól. A felső szinten zenepedagógiai terem és multimédiás könyvtár várja az iskolai osztályokat, készül új élmények átadására. Az egész épület ugrásra készen várakozik, érződik a dinamikája, a változásra, változtatásra való készsége. Már szól benne az „élet zenéje”, ahogyan Fujimoto fogalmazza az épület kapcsán…
A zenével kapcsolatban a virtuozitás, a bravúr, a lélek húrjainak akár szélsőséges megérintése is eszünkbe juthat. Ez a ház is építészeti bravúr, virtuóz az egész és a részletek is. Egy kezdő gondolatra visszatérve, teljesen egyértelmű, hogy ez az épület nem megfagyott, hanem nagyon is élő zene, az alkotók nem megfagyott, hanem nagyon is élő muzsikusok. Egy más kultúra, a japán került kölcsönhatásba a magyarral, megtermékenyítve azt.
Köszönet a sok száz japán és magyar együttműködőnek, benne a Teampannon iroda tervezőcsapatának. Egy nagyon szerethető, vonzó téregyüttes született – ezt érezzük a házból kifelé menet. Besötétedett, még egyszer körbejárjuk a Magyar Zene Házát, még korcsolyáznak a kivilágított Műjégpályán, fent a magasban vigyáz ránk az angyal, a fákon átszűrődik a fényben úszó Vajdahunyadvár…
Elköszönünk a háztól, de tudjuk, hogy még sokszor el kell ide jönni, elhozni a gyerekeinket és unokáinkat a magyar kultúra új és ihletett szentélyébe.
(A szerző építész, volt országgyűlési képviselő)
