Pásztor a viharban

Marad-e számottevő befolyásunk a sorsunk alakítására most, amikor megint semmi kétség nem lehet afelől, hogy az életünk tartóoszlopait olyan erők bontogatják, amelyek késztetéseit felfogni sem tudjuk, legfeljebb szándékait sejtjük. Újra ingataggá vált körülöttünk a világ, és – szívesen tagadnánk bár – a káosz, a pusztulás rémálma is újra kísért. Nagy a vétkük azoknak, akik tudatosan elterjesztették és terjesztik nap mint nap a rémképeket, a bizonytalanságot. Ideiglenes földi létünk amúgy is nehéz terhét fokozzák csak.

Lám, mérgelődök, pedig a magyar kultúráról szeretnék írni, amely – és ez felfoghatatlan paradoxon – az állandó rémképek, a pusztulás Damoklész-kardja alatt fejlődött naggyá, egyetemessé és nemzetépítővé. Ellenállássá. Hogy marad-e számottevő befolyásunk a sorsunk, életünk alakítására, egyértelműen a kultúránk állapotától függ. Ha fontosnak tartjuk annak a közösségnek a sorsát, amelyet magyar nemzetnek neveznek – tagjának tartjuk magunkat születés, választás, sőt juss okán –, akkor erőnket megfeszítve kell védeni azt a kincset.

Sokak számára – legutóbbi írásom kapcsán ismertem meg egy ilyen jól idomított társaságot – fülsértő ez a szóösszetétel: „magyar kultúra”. Gondjuk a „magyar” jelzővel lehet. Feladatuk, hogy a magyarság puszta létét, de erényeit mindenképpen tagadják. Nagy összegben fogadnék, hogy a mai magyar kultúra napja alkalmából számos sunyi megjegyzés száll majd a levegőbe magyar művészek vér szerinti származásáról és általában arról, hogy magyar nemzet nem is létezik, hisz vérünk annyira elkeveredett, hogy az ősmagyarokhoz képest (akik már maguk is keveredtek) kicserélődött a képzeletvilágunk is.

Babits Mihályhoz fordulok tanácsért, akit erősen foglalkoztatott ez a téma, hátha az ő gondolatai meggyőzőbben, hitelesebben szólnak. Babits szerint: „Az ősmagyarok akárhonnan jöttek, bizonyos, hogy mi már pontosan itteni nép vagyunk… Itt összeverődött fajtákból keveredtünk nemzetté.” Az „itteni” a szép, kerek Kárpát-medencét jelöli, le az Adriáig. Ezért olyan fontos a történelmünk, mert elsőrendű alkotója, létrehozója a magyar nemzetnek és kultúrájának is. Ami lényegét tekintve egy és ugyanaz. Mert „a magyarság történelmi jelenség. S ahogy történelmileg kifejlődött, nem testi, hanem szellemi jelenség.” Aki ezt tagadja, és „testi”, azaz vérségi alapon méricskél, veszélyes tévúton jár.

Számomra teljesen nyilvánvaló, hogy micsoda nagyszerű kölcsönhatásban lélegzik és alkot az egyéni, a nemzeti, az európai (a mi esetünkben) és az egyetemes emberi kultúra! S ha őseinket keressük, nem arról van szó, hogy oda vágyunk vissza, hanem arról, hogy megértsük a bennünk ma is élő, ma is létező magyarság mibenlétét. Ehhez van szükség az egész történelemre. Nincs még egy nemzet, amelynek kultúráját olyan mértékben határozta meg a történelme, mint a miénk. Ezekből a sorsemlékekből, szellemi és érzelmi élményekből született meg a nemzet és magyar kultúra, és él még ma is. Létezik az a titkos, nyugtalan, álmos kapcsolat, amelyet nem vesz észre senki más, és ha már mi sem, akkor van a nagy baj.

Lesznek most is, akik éket vernének közénk. Itt vannak a kicsinyes, féregmagyar harcok. Nem akarják már érteni, miért vágyunk vissza az anyaméh muzsikáló melegébe, a mesék és legendák lávafényébe, magyar nyelvünkbe, dacunkba, múltunkba, újabb és újabb felvirágzásunkba. Lehet, hogy sikerül nekik taposva, rúgva, kacagva. Pedig a magyar kultúra képek, arcok, jellemek végtelen sora: mindegyik igazi, de egyik sem teljes arca a magyarságnak. Aki nem érzi, nem látja, az csak épp nem akarja látni, hogy érdemesek vagyunk a jövőre. A vesztükbe rohanók viszont már ki is adták a jelszót: „Csak az lát tisztán, aki vak.”

Számottevő befolyásunk a sorsunk, életünk alakítására csak akkor marad, ha marad saját kultúránk. A legnagyobb szolgálatot akkor tesszük a világnak is, ha megőrizzük nemzeti sajátosságainkat. Talán sokan unják már ezt, unják a harcot, a sok megpróbáltatást, a sok kudarcot. Menekülnének nemzettől, országtól (hazától), nyelvtől is. Vágynak a körülölelő, lágy időre. Boldogan fordulnak el Kölcseytől, Vörösmartytól, Adytól. Csupa ragályos csók, zseléhínár a szemen, lázas vérbaj, erekben a gyilkos mámor. Csakhogy aki a magyar kultúrától menekül, magát a kultúrát veszíti el.

Mert a kultúra része a hűség is. Ha tövises is. Ha fájdalmas, ha arcul is csapnak érte, ha messze is a haza, ha idegbozótok között kell is tovább vonszolni magunkat. Magadba ölöd a lelked, ha elhagyod. Kiszakítod magad a felejtésbe. Futsz csak majd, szolgálsz, csörömpölsz, könyörögsz – és ezért szép ünnep ez, mert a hazád – vagyis a kultúrád – mindig a szívébe fogad.

Vissza Babitshoz. „A rendszertelenség jobb, mint az idegen mintára formált rendszer. A magyar tény elveszti alakját, s fölismerhetetlenné válik, ha oly eszmevázba erőlteted, melyen a made in Germany bélyege olvasható.” Én még mindig kitartok amellett, hogy a történelem nem ismétli önmagát, de azt elismerem, hogy a hatalmi, gazdasági, birodalmi törekvések újra és újra visszatérnek, legfeljebb más „eszmevázba”, azaz ideológiába csomagolva. A költő ezt a sorát 1939-ben írta. Igen nagy bajban lennénk, ha a történelem mégis ismételné magát.

De bárhogy is lesz, most is időszerű a figyelmeztetés, amit három évvel később Bajcsy-Zsilinszky Endre a maga vehemenciájával így fogalmazott meg Bárdossy László miniszterelnöknek írott levelében. „Méltóztassál számba-szerbe venni: vagy ők vagy mi!” Nem ördöngösség megérteni mire gondolt Babits, amikor a „magyar szellem önelvűségét” féltette, Zsilinszky pedig a szellemi – azaz nemzeti – önvédelmet kérte számon. (Bárdossy német ösztönzésre és követelésre akkoriban már háborúba keveredett az oroszokkal, britekkel és amerikaiakkal. Úgy gondolta, a németekkel nem jó szembeszállni.)

Mi, magyarok sokáig fenyegetést jelentettünk másokra a vándorlás korában, és letelepedvén, itt, Európában is. És ugyanakkor állandó és végzetes fenyegettetésben is éltünk. Ma is érezzük a magyar nemzet és kultúra állandó támadását. Erdélyben és mindenfelé, ahol a magyar zászló, magyar szó, magyar iskola ördögtől való. S már elég régóta itt belül is, e zsugorított országrészben.

Csoda hát, hogy van egy különös hajlamunk, hogy elkerítsük, elsáncoljuk magunkat? Mi, akik a legnyitottabbak voltunk és lennénk is. Nem elzárkózás ez, mi már rég nem fenyegetünk senkit, csak az életünk, kultúránk mintha útjában állna valaminek. Sokak szerint ütközőpontja vagyunk a kultúráknak. De szépen írja Babits: „A magyar úgy ült itt le, a Kárpátok körbástyája alá, ahogy a pásztor leül a viharban, s maga köré keríti subáját.” S de jól is tette! Sőt teszi.

A magyar nyelv a kultúránk messze legfontosabb eleme. Ennek feladata „őrizni és formálni azt a szellemi képződményt, amelyet magyarságnak neveznek”. Viszont igaz az is, hogy a magyar nyelv tudása önmagában még nem tesz magyarrá. Szóval mégis van ott a mélyben valami titok, és a nyelv egy pengeél, amelyen megcsillan a magyar irodalom, a művészet, a kultúra fénye.

Az a titok ott csillog a képzőművészetben és a zenében is, amelyhez nyelv szinte nem is kell, és mégis oly egyértelműen magyar az, ami hat a világra (ha antik témát vagy román táncokat közvetít is). Fájdalmunk, hogy hatni a világra alig tudunk. A világ ellenben hat ránk, jótéteményeivel és ártalmaival együtt. Mostanában inkább az utóbbit érezzük. Ezek ellen védekezni gyepűvel már nehéz. Mennyiségben a versenyt állni reménytelen. Minőséggel, erkölccsel kellene. Ellenállni morális szükségletből, lelkiismeretből.

Babits azt írja: „A mi kicsiny és ismeretlen népünk feltűnően nagy és magas értékű irodalmat és művészetet hozott létre.” Hiszem, hogy ma is folytatja ezt a hagyományt. S a feladat: ellenállni a rohanó világ pusztító áramlatainak. Megmaradni határtalan nemzetnek, léleknek, szabadnak, nemesnek, alkotónak. Nem engedni magunkat „eszmevázakba” zsugorítani. Akkor talán marad számottevő befolyásunk a sorsunk alakítására.

(A szerző történész)