Jajszó

A hideg rózsát rajzolt az orra köré. Kis időbe tellett, amíg meggémberedett ujjaival írószerszámot bányászott elő, maga elé vette a szelvényt, és hosszas gondolkodás után beikszelte a 4-est. Volt benne valami az olyan emberek tekintetéből, akik egyre mélyebben ássák maguk alatt a gödröt.

„Rongy idő” – nyikorogtam, emberszeretetet csiholva ki magamból, de a szomszédom rám sem hederített, el volt foglalva a szelvénnyel, amelyen másodjára megjelölte a 32-est. Újabb erős szuszóka, hátra is dőlt a széken, aztán kipécézte a papíron az 54-est. Megint a már megtapasztalt mozdulatsor: hátradőlt, összeráncolta a szemöldökét, majd rajzolt tovább, és – ha emlékezetem nem csal – beikszelte a 63-ast és a 77-est.

„Megmelegedett?” – erősködtem a beszéddel, de az én emberem azt se felelte rá, hogy bű vagy bá, ezért aztán jobbnak láttam végleg a magam dolgával törődni. Jöttek-mentek az emberek a lottózóban, arcukon a remény csillagporával – ő maradt. Egy váratlan pillanatban aztán ismét a szelvény fölé meredt és hatodik számnak megjelölte az 1-est. Ezután sebesen szaladt a keze, és további három számra véste rá az ikszet. És mint az olyan ember, akinek kevés futja az örökkévalóságból, meg sem állt addig a pillanatig, amíg a kilencven számon nem állt ott a kézjegye!

Ebben a pillanatban földöntúli mosoly jelent meg a férfi arcán, akit most már többen bámultunk, anélkül, hogy szóltunk volna hozzá. A következő percben emberünk felállt, odament a pénztárhoz, és az ablakon át benyújtotta a „telitalálatos” lottószelvényt. A pénztárosnő átvette, matatott valamit a szelvénnyel, majd közölte, hogy elküldi az égieknek. Ugyanezzel a mondattal kétszáz forintot csúsztatott a férfi kezébe, majd útjára bocsátotta a szerencsétlent, aki se szó, se beszéd kibotorkált a helyiségből.

A pénztáros kisasszonytól később megtudtuk, hogy néhány éve egy autóállat ütötte el a közeli kereszteződésben a férfi kisfiát, és a gyerek halála óta e számkivetett bárány néhanapján egyetlen szelvényen valamennyi számot beikszeli, és úgy távozik, mint aki megnyerte az ötöst. És a temérdek pénzzel majd hírt visz odaátra, a fiának… Mostanában azonban nem látták. Egyesek tudni vélik, hogy megsajnálták az angyalok és felrepítették őt is az égbe, ahol Szent Péternek éppen szüksége volt valakire, aki járatos a számok tengerében.

Az agy nem bír mindent megemészteni. Először csak felöklendezi a fájdalmat, amit nem sikerült másokra rázúdítani. Ezek visszabugyognak a felszínre, és nem hagyják az elmét lélegezni. Miközben fuldoklik, egyre újabb és lesújtóbb érzések támadják meg, és az agy végül önként választja a megháborodást, az őrületet.

Egy bizonyos ponton túl már nem próbál logikát keresni a dolgokban, és feladja, lekapcsol, kihamvad. Ha az agy megbomlik, nincs szomorúbb lény a földön az embernél. Agatha Christie vélekedése szerint az elmebaj mindig félelmetes, mert az ember nem tudja követni a bomlott agy járását, és sosem lehet tudni, hogy a következő lépése mi lesz.

Móra múzeumigazgató úrnak igaza van: a földet az éggel nem Jákob lajtorjája köti össze, hanem a jajszó.

(A szerző újságíró)