Vitéz Ferenc

Vélemény és vita

Korszakok helyett rétegek

Szobakatedra

Irodalomtanításunknak (is) számos betegsége van. Gyulladásainak egyik gócpontja az életrajzi vagy tematikus csoportosítás; a másik a szövegközéppontú, az alkotót mintegy mellékesnek tekintő megközelítés; a harmadik meg az, hogy az olvasó szinte kizárva érzi magát a befogadói élményből, amikor megmondják neki, hogy mit jelent a vers, mit akart „kifejezni a költő”.

Ezek mindegyike alkalmas arra, hogy az olvasó (előbb diákként, aztán felnőttként) elveszítse az érdeklődését, hogy az irodalomból vagy pusztán történet legyen, vagy kétségbevonhatatlan tétel, vagy ne legyen semmi. És mindegyik megközelítésmód irodalomtudományi csörték ütközőpontja, könyvtárnyi tanulmány és vitairat forrása, másrészt értelmes párbeszédek gátja.

Magam is irodalmat tanítok azoknak, akik később irodalmat (is) fognak tanítani, és időnként lebeszélem őket néhány szakkönyv elolvasásáról, ezzel szemben ösztönzöm a hallgatókat az eredeti művek (versek, novellák, drámák, regények) gyakori forgatására. Még inkább arra, hogy ne csak forgassák – arra a kisgyerek is képes, aki még nem tud olvasni – hanem adatok biflázása helyett gondolkozzanak el arról, hogy mit olvastak. Példáim között szándékosan a régieket említem, hogy az élők vagy a még élő hozzátartozók meg ne sértődjenek.

Ha a nyelv örömében akarnak elidőzni, vegyék elő Márait, Krúdyt, Wass Albertet, Arany Jánost, Radnótit, Babitsot, Weöres Sándort – meg fognak lepődni: hódolhatnak a posztheideggeri hermeneutikai ontológiának… Ha a biográfiai érdekességek vonzzák, Petőfi, Ady és József Attila, de még a mániákusan tökéletességre vágyó Füst Milán is tartogathat számukra meglepetéseket. Nem beszélve Móricz jegyzeteiről, a kilenc, kéziratos Tükör-kötetről, melyek az életet, a művet és az önreprezentációt is új megvilágításba helyezhetik.

Ha a verset a magyarázattal együtt szeretnék megismerni, keresve sem találhatnak jobbat Szabó Lőrincnél, aki Vers és valóság címmel „bizalmas adatokat és megjegyzéseket” fűzött egyes költői munkáihoz. Hogy ezek a „magyarázatok” mennyire fedik a valóságot, vagy azok is az alkotás mítoszának és a költői önkultusznak a részét képezik-e – nem tudjuk.

Nem véletlenül választotta mottóként Arany János Vojtina ars poeticájának részletét: „Nem a való hát: annak égi mássa / Lesz, amitől függ az ének varázsa: / E hűtlen hívség, mely szebbít, nagyít – / Sulykot, bizony, nem egyszer elhajít.” Füst Milán szerint a teljes vagy megközelítőleg „teljes őszinteség lehetetlenné teszi a formálást” – mintha Arany versét hallanánk vissza, amelyben a morális hazugság elutasítása után ez áll: „De költőnek, bár lénye isteni, / Nemcsak szabad: – szükség fillenteni.” Füst Milán a közös forrást, Goethét idézi: „Az igazságra való heves törekvés s ugyanakkor a csalás öröme: […] ez a kettő együttesen hozza létre a művészeteket.”

Ezek a kérdések külön kurzust érdemelnének, a címben viszont arra utaltam, hogy a korszakok helyett egy életműben végre „rétegekről” kellene beszélni, ami persze sokkal nehezebb. Útjára indult a két évig tartó Petőfi-bicentenárium, nézzük tehát meg, hogy mit kell tanulni Petőfiről egy diáknak! Be kell magolnia, hogy volt korai költészete, pályakezdő szakasza (mintha másnak nem lett volna), s ebben a korszakban helyezik el önéletrajzi karakterének kialakulását, a népiesség, a helyzetdalok, a családlíra, a romantikus tájköltészet gyökerét.

Következik a válság, a „Felhők-korszak”, amit rögtön a szabadság és szerelem vonzásában létrejött érett költészet követ, s az utolsó két év, a forradalom és szabadságharc verseivel. Ugyanezt a korszakolást szerelmi költészetét bemutatva is elvégzik a tankönyvek: alkalmi szerelmek, udvarló, majd hitvesi versek – és gondosan elmagyarázzák, mit gondoljunk a Szeptember végén vagy a Minek nevezzelek? című versekről, utóbbi rapszódiánál műfaji, strukturális és poétikai elemzést is adva.

A szocialista „Spenót” ötvözi a tematikus és kronologikus tárgyalást, de az egyetemen még egymástól elszigetelve tanultunk a családi, a szerelmi, a hazafias, a politikai és a kortársakhoz írt alkalmi költeményekről, vallomásos hangulatképekről, „bölcselő” versekről, táj- és életképekről, elbeszélő művekről. Néha úgy tűnt, mintha sok Petőfi volna, mintha valóban el lehetne különíteni egyik Petőfit a másiktól…

Ezzel szemben akár egy mű, akár egy egész életmű rétegzettsége nem azt jelenti, hogy a korszakok vagy témák és inspirációk, a műfajok, megoldások és kifejezésmódok stb. elválnak egymástól, hanem szövevényesnek tűnő, mégis logikus, előre- és visszautaló értelmezési hálót adnak.

Az ötödikes tananyagban szereplő János vitézt mesének tekinti ugyan az olvasó (miként a második rész valóban tündérmesei forrásból merít, de az első is halmozza a népmesei elemeket), ugyanakkor Petőfi rövid idő alatt készült elbeszélő költeménye már magában foglalja lírájának szinte minden rétegét, és érzékelni lehet belőle a Petőfi-jelenséget. Benne van a népköltési helyzetdal, a nyelvi lelemény, a tájlíra, a szerelmi költészet számos eleme. Benne a romantikában népszerű kaland és útleírás, a humor és tragikum, az allegorikus világkép, a moralizáló szándék, a vágy és veszteség, a hazafiság és szabadságelv, a küzdelem költői megnyilvánulása.

Benne a táj és lélek egymásra vetítettsége, az elmélkedés és cselekvés viszonya; és benne a költő szerepváltó attitűdje: Kukorica Jancsiból János vitézzé való átalakulása. Mind egy-egy olyan réteg, amelyhez hol több, hol kevesebb verset is találunk a Petőfi-életmű gazdag trezorjában.

Aki nem hiszi, olvassa legalább el (vagy újra) a János vitézt!

(A szerző irodalomtörténész)

Kapcsolódó írásaink

Dippold Pál

Dippold Pál

Polip

ĀEgyre kuszább a baloldal mozgása. Az utóbbi napokban úgy csapkodtak szerte az országban, mint valami idegbeteg polip

Nagy Ervin

Nagy Ervin

Szuverenitás vagy nemzethalál

ĀA magyarok uniós tagságra, nem pedig az európai egyesült államokra szavaztak, Magyarország nem egy birodalomba, hanem egy szuverén nemzetek alkotta közösségbe lépett be