Petőfi arca

A Magyar Éremkibocsátó Kft. elébe ment az eseménynek, és nagy propagandával egy színarannyal bevont érmet dobott piacra a költő arcmásával, amelyről – felismerhetetlen Petőfi. Ha letakarjuk a nevét, születésének és halálozásának évszámát, ember nincs, aki kitalálná, kinek az emlékére készült az érem. A szándék dicséretes, a megvalósítás méltatlan a költő személyiségéhez! Elfogadná az ember, ha a művész törekvése az eszményítés, a lélek tükrének ábrázolása lenne – „a láng volt benne” –, de a szóban forgó érem Petőfijének arcán semmilyen érzelem nem tükröződik. Inkább szenvtelenséget érzünk.

Babits Mihály 1923-ban, a századik évfordulón még így kiáltott fel: „Hol a szem, szemével farkasszemet nézni? / Ki meri meglátni, ki meri idézni / az igazi arcát?” Számunkra, magyarok számára, a 20. század legnagyobb ajándékainak egyik volt, hogy 1955 tavaszán megláthattuk lánglelkű költőnk, „szerelmes öcsénk”, Petőfi Sándor igazi arcát. Egy régi, már-már elpusztult dagerrotípia kelt életre Escher Károly fotóriporter áldozatos munkája nyomán.

Kérdezem: mikor ilyen csoda ért bennünket, miért nem a költő igazi arcából indultak ki az érem készítői? Abból az arcból, amely az eladdig ismert Petőfi-arcképekkel szemben egy új Petőfit állított elénk. Escher Károly annak idején levelet írt Rákosi Mátyásnak, a párt első emberének, és kérte, adjon módot arra, hogy munkája eredményét bemutathassa. Az ember azt hinné, a páratlan nemzeti ereklye felkelti Rákosi érdeklődését, de nem: válaszlevelében elfoglaltságára hivatkozik, és nem fogadja a fotóriportert.

Hogy a szónoklataiban gyakorta emlegette Petőfi nevét? Az más. Az színjáték volt. Amikor értesült a technikai eljárás sikeréről, majd elébe tették Petőfi igazi arcképét, vajon mit érzett? Elmerengett-e a kép fölött? Vagy lehet, hogy félelem járta át, és riadtan arra gondolt: milyen szerencse, hogy Petőfi halott. Soron kívül, azonnal fogadnia kellett volna Eschert, részletesen kifaggatnia az eredményről, és ország-világ elé tárni, ami halottaiból feltámadott. Mit nem adnának a franciák Napóleon vagy a németek Goethe hiteles arcáért, mert más a festmény és más egy dagerrotípiából életre varázsolt arc.

Eladdig Orlai Petrich Soma festményei vagy Barabás Miklós rajzai őrizték a költő arcvonásait. Hogy mi volt a jellemző ezekre a képekre, amelyek a jubileumi éremhez is segítséget nyújthattak volna? Jókai Mór 1892-ben írott Petőfi élete és költeményei című könyvében válaszolt rá: „Termete szikár, középnagyságú, arczszíne sápadt, szemei apró feketék, szemöldökei satyr-vonalba menők, orra hegyes, tövén a homlokánál benyomott, haja fölfelé szoktatott, szája kicsiny, s egy rendületlenül előreálló fog miatt gunyoros kifejezésre nyíló. […] Hajh, de mikor ezt az arczot a költészet lángja megvilágítá, mikor műveit elkezdte szavalni, akkor minden vonásában kigyulladt a lélek, tekintete lángolt, sugárzott, alakja megnőtt, felmagosult…” Kosztolányi Dezső pedig így vallott a költő születésének századik évfordulóján: „Ha valamikor, sok-sok ezer év múlva fölébresztenének síromból, s hirtelen arra kérnének, hogy nevezzek meg egy költőt, ezt mondanám: Petőfi.”

A Magyar Éremkibocsátó Kft. nem lehet büszke erre az éremre. Kár. Nagy lehetőséget szalasztott el. Mi pedig megcsalatva érezzük magunkat. 

(A szerző újságíró)