Szerencsés Károly

Vélemény és vita

Neoprimitív

Tragédiájuk, hogy mindenképpen ki kell kacsintaniuk a szerepükből. Jelezniük kell, hogy ők valójában vájt fülű entellektüelek, csak le kell „egyszerűsödniük”. Ilyenkor fogalmazzák meg mélységes lenézésüket a nemzet egy részével vagy egészével szemben

Előre bocsátom, hogy az alábbi soroknak semmi közük „a szűk körben méltán világhírű” egykori együtteshez, sem a meglehetősen gyanús hitelességű – a neoprimitivizmust művészeti jelenségként bemutató – tudományos meghatározáshoz. Pontos definíciót ne várjon tőlem az olvasó, hogy mit is takar a kifejezés, de olyasvalamit, amikor az egyébként tanult, sőt művelt ember a szellemesnek látszás vagy az érvényesülés érdekében (a kettő néha összefügg!) észrevétlenül lesüllyed egy kiábrándító primitív szintre. A legrosszabb ebben, hogy maga sem veszi észre, mire használják. Miért érvényesülhet anyagilag, lehet sikeres szakmailag.

Közben a közönség sem veszi észre, hogy milyen primitív „poénokon” nevet vagy milyen hamis világfájdalmaknak tapsol. Ez aztán oda-vissza hat, megerősíti döntésükben a megszédülteket, hogy jó úton járnak: lám fogynak a könyvek, megtelnek a színháztermek, gyűlnek az aláírások, jönnek majd a zsíros szerződések. S hogy ez egy nemzet kulturális és erkölcsi mélyrepüléséhez vezet, kit érdekel? „Most már mindegy.”

A neoprimitívek tragédiája, hogy mindenképpen ki kell kacsintaniuk a szerepükből. Jelezniük kell, hogy ők valójában vájt fülű entellektüelek, csak le kell „egyszerűsödniük”. Ilyenkor fogalmazzák meg mélységes lenézésüket a nemzet egy részével vagy egészével szemben. Bélyeg van bőven: jobbágylelkűek, vidékiek, parasztok, újabban: fideszesek; élősködők, bő gatyás bunkók, esetleg prolik, sőt panelprolik, „Kádár népe”, magyarkodók; s aztán csicskák, tányérnyalók, C kategóriások – ilyesmi.

Ez elengedhetetlen, hogy anyagilag sikeresek legyenek. Annyian kacsingatnak már egymásra, hogy néha úgy néz ki egy-egy színházterem vagy tévé- és rádióstúdió, mintha csupa bandzsa ember élne ebben az országban. Hagyománya van ennek és nem csak a kommunista évtizedek miatt. Az összes méltóságos, nagyságos és kegyelmes úr nem tudta azonban úgy lenézni a népet, mint a lentről – nem a tehetsége révén – feltört kommunista vagy entellektüel bugris.

Elkeserít, hogy öröklődik ez az átkozott modor, amely aztán hamis képet sugall rólunk, s ami rosszabb: magunkban is hamis képzeteket szül. Innen az örök elégedetlenség, önostorozás, sokak kisebbségi érzése, mások beképzeltsége, tiprása lefelé, gerinctelensége fölfelé, innen a kiegyensúlyozatlanság. Innen a menekülés és innen az agresszivitás is.

A neoprimitívek már észre sem veszik – mondjuk, ha írók –, hogy a regényeiknél önmaguktól megkövetelt igényességüket egy pillanat alatt elszívja a nagy nívótlanságbuborék. Ha színészek, észre sem veszik, hogy egy szellemesnek vélt félmondatért, gesztusért, tapsért képesek odadobni tiszteletre méltó életművüket is. Ha a tudomány művelői – ők a legvérszomjasabbak –, hamisítanak, elhallgatnak, vég nélkül magyaráznak, s aztán beleszikkadnak romos gondolataikba, és számolgatják a publikációikat.

Van úgy, hogy elönti az agyakat az ostobaság ömlő árja, s ez az a pillanat, amikor kiáltványt kell fogalmazni. Összefoglalni. Kijegecesedni. Ilyenkor lelkük sárrá hűl, állnak a hegyen, a világ tetején, és nagyon csalódottak. Harmatban fürödnek, holdfényben ragyognak. Aztán összezavarodnak. Nyafognak. Nagyot sóhajtanak, és csak annyit mondanak: jó oktatás kellett volna. Ki akar ezzel vitatkozni? Péterfy Gergely világgá kiáltja, Farkasházy ír erre egy sápadt poént, Gálvölgyi meg tört foggal elmondja. A száztagú tanárszakszervezet pedagógiai igénnyel hárfán kísér. Valakik meg majd nagyon felháborodnak. Esetleg tüntetnek.

Ennek a fajtának euró kell. Neki a számlájára. Sok. „Kádár népe” úgyse ért ebből semmit. És mondja, mondja: olcsó kis állam, egyszerű bürokrácia, mintha nem éppen erre haladnánk; jogállam, mintha nem ebben élnénk. Független bíróság, mintha talán Vida Ferenc ítélkezne. Ilyenkor küldeném el őket csak egy napra – a „Gulag-szigetcsoportra” vagy a Kádár-féle „nagyidőre”.

A neoprimitív mindenhez ért. Innováció és összeszerelő üzem a kisujjában van. Családi pótlék és csok. Demokrácia és pártállam. Tolerancia és gyűlölet. Oh, igen! Micsoda ellentétpárok. Briliáns. Idegen­nyelv-oktatás és hittan. Ez is egy szép telt ellentét. S a jövő nem a fekete reakcióé! Szabadság és autok­rácia. Az ál-ostoba dühöng egy kicsit. Belebarangol a dühbe a langyos esti szellőben.

És már legyint is. „Most már mindegy. Az ország anyagi és mentális lemaradása behozhatatlan.” A mentális szó jelentése: „elmebeli”. Helyben vagyunk. Mi magyarok elmaradottak vagyunk. Elmebelileg. Autokrá­ciát akarunk. Sőt diktatúrát. Ilyenek lennénk, s nem inkább csak a Nap ölébe hajtanánk a fejünket, s így szunnyadnánk el, békében, szabadságban, szeretetben?

Nem kétséges, hogy anyagi téren vannak restanciáink, de, hogy elmebéli lemaradásunk lenne? Talán mert emlékszünk, hogy írva vagyon: nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely az Isten ajkáról való? És éppen most azzal jönni, hogy a „jövő a Nyugat lett volna, nem a Kelet”.

Ez aztán egy cizellált ellentét. Biztosan szándékos leegyszerűsítés. Hogy megértsük. Mi babonás, táncos, akaratos, keserűen derűs magyarok. Talán tényleg azt hiszik az ál-együgyűek, hogy mi örömünket leljük abban, hogy ide-oda ráncigálnak bennünket. Nem elég a nyelvünk, kultúránk, történelmünk. Nem elég a hazánk, a nemzetünk. Nem elég ereinkben a vér moll pentaton surrogása. Nem elég, hogy annyi baj után is virág szárán, fa törzsén, templom tornyán az ég felé kúszó élet vagyunk. Nem értik, hogy kelet és nyugat tánca egy dalra forog, s az a dal mindenkiben benne dobog.

A neoprimitív tényleg azt gondolja: nem elég. Kéjesen idéz bárkitől, ha ezzel üthet. (Közben panaszkodik, hogy agresszívek vagyunk, mi magyarok.) Sztálintól és Cs. Szabó Lászlótól például. Utóbbi azt mondja, hogy a magyarok többségét nem költők tanították hazaszeretetre, s hogy „egyrészüket semmiféle szeretetre se tanították”. Cs. Szabó Lászlónak igaza is van, meg nincs is. Nem kell mindenkit költőnek tanítania szeretetre. Van, hogy a táncos, a mesemondó, az iskolai tanító, egy vörös hajú lány illata, jóízű étel az asztalon jobb tanító.

Az édesanya érdes simogatása, selymes dorgálása, a becsületre tanító édesapa példája jobb tanító. És a legkisebb királyfi barátsága és a szép szavú hercegnő bája. Barázdabillegető körül a vízpára. Az anyanyelv, mellyel test nélkül, lélekben mindenfelé járhatunk. Az álmokban is. A nemző és szülő. A lüktető kő. Nem elég? Az Isten mindenkit megtanít a szeretetre. A bűnöst és az árulót is. Bonthatatlan szeretet ez, s a kínnal szeretkezik, aki ezt elfejti.

Mindezek Péterfy Gergely író negatív „kiáltványáról” jutottak eszembe (2022. január 8-án tette közzé). Ebből s tőle idéztem. Nem ismerem őt, s ezért nem is tudom megítélni, ki ő valójában. Biztosan kedves is tud lenni, s ha joviálisan mesél a teraszon, okos is. Igaz ember vagy árnyék? Óvatlan ember, az biztos. Neoprimitív. Mert ez a negatív kiáltvány már visszhangzik is. Már úgy száll tova, hogy a magyarok „nagyrészét” semmiféle szeretetre sem tanították. S ha nem tanították, hát nem is tudhatják. S máris ott vagyunk a jobbágylelkűeknél, bunkóknál, szeretetre képteleneknél, agresszíveknél, kedélyteleneknél. (Hogy tudják vágni azt a sonkát a Toldiban, nem tudja azt senki úgy vágni Magyarországon.)

E negatív kiáltványt tízezren olvasták a Facebookon, és csaknem hatezren meg is osztották. Utóbbiak nyilván egyet is értettek vele. (Megtérül ez Éva! Meg bizony Gergő!) Nagy részük itt motyog és téblábol körülöttünk. Következtetés: „A magyarok kétharmada (finom utalás – Sz. K.) elesett és szegény, az ország meg üres, kifűtetlen mint egy NER-stadion, és senkinek sincs kedve benne játszani”. Az lenne a hazánk.

Hányadszor halljuk e valótlan rágalmakat, s mégsem tudunk könnyű szívvel legyinteni, mert annyiszor megcsaltak, félrevezettek és az arcunkba nevettek a sanda ál-ostobák és az ő tartóik. Ne is legyintgessünk, hanem figyeljünk oda, akkor is, ha sza­vaik súlytalanabbak sokszor a hulló faleveleknél. 

(A szerző történész)

Kapcsolódó írásaink

Kő András

Kő András

Petőfi arca

ĀSzűk egy év múlva ünnepeljük Petőfi Sándor születésének kétszázadik évfordulóját

Bán Károly

Bán Károly

A káosz gyümölcse

Ā„Nem tudom, élnek-e emberek a Holdon, de ha igen, akkor egészen biztosan a Földet használják elmegyógyintézetnek” – idézhetnénk George Bernard Shaw egyik örökbecsű aforizmáját hetvenhét nappal a parlamenti választás előtt