Megint jönnek, riogatnak

Nem tudom, feltűnt-e valakinek Trócsányi László volt igazságügyi miniszter és nemrégiben leköszönő európai parlamenti képviselő azon nyilatkozata, amelyben az unió erőszakos, uralomra törő és cseppet sem a tagállamokat szolgáló magatartásáról beszélt. Egyebek közt az uniós jogszabályok értelmezésének nehézségéről is szólt, ami magyarán azt jelenti, hogy „ha akarom vemhes, ha nem akarom, nem vemhes”. Azaz mindenki a maga szájíze szerint értelmezheti ezen jogszabályokat. Ez már így, önmagában is különös, bár oly régen élünk együtt az értelmezési ellentmondásokkal, a szándékos félreértelmezésekkel, a megállapodások felrúgásával, hogy oda se neki, a vak is látja, hogy rendre a nemzeti szuverenitás megkérdőjelezéséről, megszüntetésének szándékáról van szó az unió részéről.

Mégis pontosan idéznék a hetilap néhány hete Trócsányival készített interjújából egy mondatot: „Nem látunk bele a bizottság kártyáiba, de az biztosra vehető, hogy az Európai Parlament nyomást fog gyakorolni az Európai Bizottságra, hogy még a választások előtt indítsanak eljárást Magyarországgal szemben. Bár az eljárás áprilisig még nem fejeződik be, az Európai Bíróság ítéletére is várni kell, de a szabad választásokba közvetett módon már az eljárás megindításával is be tudnak avatkozni.”

Ez vár tehát ránk. Egy olyan színtársulat üzeni ezt, amelynek tagjai hagyják-hagyták, hogy az ilyen-olyan színű mellényben, a növekvő jövedelemkülönbségek ellen tüntető párizsiakat szétverjék – demokratikusan persze –, avagy mostanság Hollandiában az érthetetlen és titokzatos járvány nyomán elrendelt korlátozások elleni intézkedések miatt lázongó tömeget oszlassák el rohamrendőrök segítségével. (Halkan jegyezném meg, hogy ezek után cseppet sem csodálkozhatunk a 2006-os magyar események nyugati „fogadtatásán” sem, és régóta nem is értem, hogyan hihetünk az álságos nyugat-európai, roppant demokratikus ideológiákban.)

Megint jönnek tehát, de nem is kopogtatnak, hanem azt próbálják elérni, hogy fenyegetések közepette, félelemben éljük életünket. Nem elég a titokzatos covid, az egyre fenyegetőbb migránsáradat, a klímahisztéria, a furcsa energiaválság és egyéb, naponta tapasztalható, válasz, magyarázat, indoklás nélkül hagyott ellentmondások tömkelege, a félelmet is el kell ültetni az emberekben, hadd legyenek minél kezelhetőbb birkák. Így él ma a világ túlnyomó többsége.

Tapasztalatainkból kiindulva jog-gal kérdezhetjük tehát: valóban a hazájukat gátlástalanul becsmérlők, a hazaárulók fognak győzni az unió jogállami vitáiban? Tényleg tűrnünk kell, hogy – egy friss hír szerint – az Egyesült Államok Európával foglalkozó albizottsága meghallgathatja a V4 országainak főpolgármestereit a hazájukban tapasztalt jogállamisági problémákról? Erről részünkről tehát Karácsony úr fog beszámolni? Vajon ki lesz a tolmács? Kik hozták ezt a rendelkezést?

Tényleg szó nélkül kell azt is elviselnünk, hogy jórészt saját pénzből védjük határainkon Európát? A migránsok betelepülését pártoló és szükségesnek tartó Európa miért nem küld repülőket értük? Miért hagyja őket gyalogolni, tengerbe veszni? Megannyi kérdés, évek óta válasz nélkül. (Csak egy apró történet a Délvidéken lakó honfitársunktól. Ő és a települések lakói naponta szenvednek a migránsáradattól. Virágzik arrafelé a kábítószer-kereskedelem és több más embertelen jelenség. Amikor két migránscsoport tagjai találkoznak – ők még nem tudtak túljutni a magyar határzáron –, szótlanul, a tekintetük villanásakor jobb kezüket ökölbe szorítva és a halántékukhoz emelve tisztelegnek egymásnak.

Nos, így civil ember nem köszönti a másikat. Az arab világban sem. Ők tehát katonák.) S ami a félelmeket illeti, szót ejthetünk arról is, hogy hiába cáfolják a klímahisztéria kirobbantásának álságosságát a legkomolyabb tudósok, győz a bulvár, meg az idiotizmusból, félelemkeltésből komoly hasznot húzó galád és ostoba emberek hada.

Nem én mondom, lélekbúvárok bizonyították már, hogy a félelem öl. Bénít. Nem könnyű persze ezzel a ténnyel megbirkózni akkor, amikor az ölelés helyett az ölés uralkodik a világban, és világnézeti konfliktusok tömege ver éket az emberek közé. Ilyenkor a szeretet parancsát sem könnyű még megérezni sem, nemhogy betartani.

Úgy gondolom, a világ sorsán merengő ember sokat gondolkodik mostanában azon, mi a teendő? Lehet-e még normális a világ, vagy letaglózza az életellenes, mindenkin átgázoló nihilista, hedonista új bátrak hada? Vajon túljutunk-e nagyobb sérülések nélkül ezen az átkozott világkorszakon? Amíg valahonnan megjön, vagy valahol megtaláljuk a választ ezekre a kérdésekre, addig a világ ördögi tönkretevőinek csak annyit üzennénk: csendesebben vigadjanak! Mert lesznek, és remélem, vannak is legények, akik (Petőfivel szólva) ki merik mondani, meg merik üzenni nekik: „Ördög bújjék az uradba, te pedig menj a pokolba!”

(A szerző újságíró)