Hideg zuhany, két ünnep között

Akár sűrűbb és eseménydúsabb időszakot hozván, mint gondolnánk.

A hölgyet – kimondani is elképesztő – kereken fél évszázada ismerem. Valaha szerettük egymást, s noha az élet forgandósága már jó három és fél évtizede másfelé repített szét bennünket, azóta is, végig tudtam és tudom: tisztességes, korrekt, értelmes és művelt nő, akinek őszinteségében éppúgy nincs okom kételkedni, mint feltétlen jó szándékában és önzetlen segítőkészségében. Noha hosszú-hosszú idő óta tudom, hogy eszmei-poltikai kérdésekben válásunk óta – a néhai-ifjúkori illúzióktól-ábrándoktól eltávolodván – enyhén szólva nem vagyunk egy platformon, ennek néha-néha, halkan és olykor még kicsit viccesen, hangot is adtunk, vagy legalábbis jeleztük, mihez tartás végett, röviden és kedvesen, de határozottan.

Ám ez sohasem számított igazán lényegesnek vagy éppen korlátokat felrúgóan temperamentumosnak-kitörőnek. Már csak ezért is ért ijesztően indulatos, dermesztően nekivadult kifakadása igazi december végi hideg zuhanyként ezen a két ünnep közötti, remélhetőleg mindkettőnk óta várt találkán, rövid idővel a jó néhány évig nélkülözött kölcsönös viszontlátás után, szinte rögtön az első két kortyot követően.

Az eltérő vélemények tolerálását, hangozzék bármennyire hihetetlennek, a magyarság éppen a szovjet hódoltság csaknem öt évtizede alatt mélyíthette el magában. Azok a szánalmasan ostoba és gusztustalanul magyarellenes kijelentések, melyek szerint népünk „nem érett a demokráciára”, éppen azért számítanak különlegesen bicskanyitogatónak, mert éppen a valódi demokrácia elemi jelenlétének totális hiánya erősítette fel fajtánkban azokat az eredendően, akár a kollektív tudattalanig és a nemzetkarakterológia elemeiig is visszavezethető vonásokat, melyeket – szintúgy ellentételként, vitatkozva – a Viharsarokban Féja Géza így fogalmazott meg: „Pedig a magyarságnak a közélet iránt óriási az érdeklődése. A magyarságról már Freisingeni Ottó megállapította ezt az Árpádok korában, de az érdeklődés azóta sem csökkent, s megfelelő politikai és autonóm élet remekművet bírt volna ebből az eredendő képességből teremteni.”

Ez az érdeklődés elemi adottságként feltételezi a másféle vélemények, nézetek elfogadását, a különféle állásfoglalások szembesítésének érdekfeszítő izgalmát, a levonható következtetésekhez szükséges népi bölcsességet és természetes intelligenciát. Emlékszem, mekkora – és milyen mellbevágóan felemelő – élmény volt megtapasztalni ama rendszerváltó években a különböző gyűléseken a fel-feltörő türelmetlenséggel szembeni – mindig abszolút többséget jelentő – higgadt, bölcsen belátó „hallgasd meg azér’ a másikat is, Jóska”-típusú kollektív megnyilvánulásokat, még a dühödtebb, annyi agyoncsendesített év után ki-kitörő súlyosabb-erősebb jelzők vagy mondatok közé is sűrűn be-beszúrt „elnézést”, „bocsánat” megjegyzéseket – a kulturáltság, a népi intelligencia megannyi apró, sokszor megindítóan egyszerű-hétköznapi, de annál jellemzőbb, mindig következetes és mindennaposnak nevezhető tényeit.

A szovjet parancsuralmi rendszert követő demokrácia időnkénti parttalan szabadossága és az Antall-kormány, illetve a Fidesz-kormányok alatti, legtöbbször ellenzéki helyett ellenségszerepet betöltő másik oldal időnkénti primitív fenyegetőzései, az akasztástól a megrugdalt Orbán-szoborfiguráig és tovább pedig az országlakosság elsöprő többségében vélhetően csak a türelmes, a másikat meghallgató, a legkevésbé indulatos és a legkényesebb ízlé­sűeknek is toleránsnak nevezhető alap attitűdöket konzerválta vagy éppen erősítette tovább. Miként a legutóbbi időkig az én drága régi-régi hölgyismerősömben is.

Hogy az utóbbi időben, talán Közép-Európa egész történetének legszínvonaltalanabb, legalávalóbb úgynevezett ellenzékének színre lépésével – a neveket tudjuk – valami külön irtózat történt: íme találkám példa-bizonyítéka. Ősidők óta igen jól ismert, disztingvált-kulturált-művelt hölgy a dühtől remegve szinte kiabálja az arcomba, hogy még azt szeretné megérni, hogy „ezek” végképp megbukjanak (ezután már kötél következhetne nekik, de legalábbis börtön) – és jő a mészárosozás, a diktatúra, a lopás, a klientúra (finoman jómagamat is beleszőve, nem számít – tudja –, hogy sohasem voltam Bayer Zsolt-i alapító fideszes, akárcsak Varga Mihály vagy Lezsák Sándor, „ős-MDF-es” lennék) – azzal együtt. Bénultan hallgatom, hogy (miután előzőleg balgán kimondtam) „a nemzet meg a család szavakat meg hallani sem akarom!” – és így tovább, tovább…

Mindkettőnknek sok a dolga, alig egy óra múlva szedelőzködünk, megyünk. Amikor leszáll a villamosról, azon kapom magam, hogy nemcsak hogy nem nézek utána, de máris ösztönösen, gyorsan lépegetek tovább a kocsi belseje felé, beljebb, csak minél beljebb, a sű­reje felé.

(A szerző író)