A karácsony elmúlt valahogy, és ha történetesen rákérdeznek, hogyan telt az ünnep, J. Károly ennél pontosabb választ nem tudott volna adni, mert a „sehogy” vagy az „épphogy” nem fedte volna a valóságot.
Eltekintve attól, hogy az égvilágon senkit nem érdekelt J. Károly karácsonya, és jól láthatóan a teknősébe sem szorult túl sok érzelem, csak annyi történt, hogy elromlott a tévéje, így a másik szobából átcipelte a képcsöves Oriont, amit még úgy harminc évvel ezelőtt vásárolt, de kiderült, hogy a kábelcsatornákat nem fogja, és félóránként ki kell kapcsolni, mert túlmelegszik.
J. Károlynak eszébe jutott, hogy épp azért cserélte le tíz éve egy újra, mert tűzveszélyesnek ítélte, és a lapos képernyőt is gyorsan megszokta a szeme, csak a távirányítóval akadt néha gondja. Most sem tudja mindegyik gombról, hogy melyik mire szolgál, ennek viszont nincs jelentősége, hiszen nincsen mit irányítani.
Új tévére nem futja, a részletfizetést igyekezett elkerülni, mert ha például két év alatt törleszti a készüléket, akkor két évig folyamatosan rosszul érzi magát, hogy ő egy olyan tévén nézi a sorozatait, ami nem is az övé, így nem tud kellőképp azonosulni sem a szuperhőssel, sem a szuperszerelmessel.
Levitte a szemetesszatyrot, és a lépcsőn fölfelé már éppen belenyugodott, hogy szilveszterkor a rádiót fogja hallgatni, még lehet, hogy jobban is jár, mert hiába van hatvan csatornája, nincs egy olyan kabaré, amin jóízűen nevetni tudna, a szilveszteri filmeket pedig már mindet látta, amikor az alatta lakó szomszéd megállította.
„Ne haragudjon, Károly – mondta az idős hölgy, mire J. Károlyt valami enyhe melegség futotta át, hogy a házban lakók tudják a nevét –, nem akarnánk megsérteni a férjemmel, de nem lenne szüksége egy tévére?”
„Egy tévére?” – hebegett J. Károly, azt hitte, viccelnek vele, az idős házaspárból nem nézte volna ki, hogy ilyen ostoba tréfára vetemednek. Az elmúlt évtizedekben azt a meggyőződést táplálták benne a körülmények, hogy a rossznak már szinte nincs is határa ebben a világban.
„Tudja – folytatta az asszony –, az unokáink közösen vettek nekünk egy új tévét, de a régit nem tudjuk hová tenni, és a férjemmel azt gondoltuk, magának hátha kell. Ajándékba adnánk” – tette hozzá.
J. Károly bevallotta, hogy az övé most romlott el, így a karácsony első felét szitkozódva, a másik felét bűnbánó csöndben töltötte. Azt nem említette, hogy kicsit sírt is a veszteség miatt, azt még maga előtt is szégyellte, hogy egy fránya tévén múlik a boldogsága.
Mindenesetre, miután Berci bácsi segített felvinni a tévét, ami azt jelentette, hogy ő vitte a távirányítót, és azt is elmagyarázta, hogy melyik gomb mire való, J. Károly kikereste a kedvenc sorozatát, de nem sokat látott belőle.
Bepárásodott a szeme, mert arra gondolt, hogy mégiscsak jók az emberek.
(A szerző irodalomtörténész)
