Visszanézve

Az elmúlt évben három olyan téma volt, amely ismételten visszatért írásaimban, a járvány, a bevándorlás és a klímahisztéria. Mindegyik olyan, amelyről én is, mások is már sokat írtak, és még sokat fognak írni, mert ezek a témák velünk maradnak.

Valamikor hosszú távú előrejelzésekkel foglalkoztam, és többször megértem, hogy a koncepciók írásakor szinte beláthatatlan időhorizont – 15 év – elmúlt, és én szembesülhettem azzal, hogy mit gondoltunk másfél évtizede, és mi lett a valóságban. Most, hogy ismét előre szeretnék látni a jövőbe, hiszen ez nálam mondhatni szakmai ártalom, gyakran eszembe jutnak a régi előrejelzések körüli viták, az, hogy a maga verzióját alátámasztandó ki mivel érvelt. Különösen sokat beszélgettem Hoch Robival (becsületes nevén természetesen Hoch Róbert, de így senki sem hívta, mint ahogy a régi kollégák engem sem hívnak Károlynak), aki akkor a Magyar Tudományos Akadémia Közgazdaságtudományi Intézetének tudományos tanácsadója volt. Az kötött össze bennünket, hogy (más kevesekkel együtt) elleneztük a nyolcvanas években a hazai közgazdászok között már egyre nagyobb befolyásra szert tett neoliberális közgazdasági irányzatot.

Én abban az időben még a harmincas éveim végét tapostam, ő túl volt a hatvanon, már mindenféle nyavalyája volt (viszonylag fiatalon, 67 évesen meg is halt), és e beszélgetések során elég gyakran mondogatta: „mondják, hogy az öregségnek vannak előnyei is, csak egyet említsenek”. Nos, én most már tudnék egyet említeni (az ingyen utazáson túlmenően), mégpedig azt, hogy az ember nagyobb perspektívából nézi a világot, számos olyan kérdés, ami újnak látszik, különösen a közgazdasági vitákban, már felmerült, és akkor adtunk rá ilyen-olyan választ, majd az idő múlásával megláttuk a korábbi döntések vagy feltételezések eredményeit. Hogy példákat említsek, akkor azt gondoltuk, hogy a két világrendszer (a kapitalista és a szocialista) majd békésen összenő, a kapitalizmusban több lesz a tervezés, a szocialista rendszer meg a piacgazdaság felé mozdul el. Ez Európában nem vált be, de például a kínai vagy vietnami államkapitalizmus valami ilyesmi lehet.

Jól lehetett előre látni a hitelfelvétel következményeit (szerintem ez az egyetlen dolog a közgazdaságtanban, ahol az előrejelző biztosra mehet), mégsem tudtuk megakadályozni az ország eladósodását, sőt a kétezres években megismételtük, remélem, politikai vezetőink harmadszorra nem fogják ezt a hibát elkövetni. Azután azt gondoltuk, hogy a 21. század első harmadára számos nyersanyagból, különösen a kőolajból kifogyunk. Most – leszámítva a német zöldek okozta kavarodást – szinte utánunk dobják. Féltünk a Föld lehűlésétől is, igaz, nem annyira, mint most a felmelegedésétől. Azt gondoltuk, hogy 2000-re – ami akkor oly távoli jövőnek tűnt, mint amikor ma 2050-ről beszélünk – már emberi települések lesznek a Holdon, tudtuk, hogy a mikroelektronika gyorsan fejlődik, de a számítógépek és az internet világát nem láttuk előre. Amit aránylag jól el tudtunk találni, az a népesség alakulása hazai és nemzetközi viszonylatban.

Nézzük most a mai problémák bevezetőben említett részét. Ami a járványt illeti, az el fog múlni, népességarányosan ötvenszer kevesebb halálesetet okozva, mint a száz évvel ezelőtti spanyolnátha. De tanulunk-e belőle valamit? Például azt, hogy ahogy olajból vagy földgázból természetesnek tartjuk, hogy biztonsági tartalékaink legyenek, és ez a biztonság pénzbe kerül, úgy minden egyéb nemzetgazdasági területen is tartalékaink kell, hogy legyenek. A kapitalizmust nem szabad csúcsra járatni. Lehet, hogy valami drágább lesz, ha Európában gyártjuk, és nem Kínából importáljuk, de nem kerülnek válságba iparágak, ha a kereskedelmi forgalom valamiért akadozik.

A nemzetközi kereskedelemnek nagy előnyei vannak, de hátrányai is lehetnek. A gazdaságpolitikai cél az optimum megtalálása, amikor a nemzetközi piacoknak való kitettség még elviselhető nemzetbiztonsági kockázatot jelent. Megítélésem szerint Magyarország messze túl van azon a határon, amit a nemzetbiztonság megkövetelne. Villamosenergia-ellátásunkban az import aránya 30–40 százalék, a német energiapolitikai következtében várható hálózati zavarok miatt sürgősen, például gázerőművek építése formájában, csökkenteni kellene az importot. Hasonló a helyzet a külső egyensúly tekintetében, ami az uniós támogatások és a korábbi befektetések alapján kivitt jövedelmek függvényében pengeélen táncol. Mint a jelen példái bizonyítják, az egyikkel zsarolnak, a másikra meg alig van befolyásunk.

A bevándorlás visszafordíthatatlan folyamat. A potenciális bevándorlók zöme muszlim, akik sohasem fognak integrálódni az egyébként hitehagyott, széteső európai társadalomba. A jól előrejelezhető demográfiai folyamatok szerint e század végére Nyugat-Európa többségi muszlim társadalom lesz. Hogy ez mit jelent, hadd idézzek a Szent Koránból: „Ó, Próféta! Küzdj a hitetlenek, s a képmutatók ellen! Légy dühös rájuk. Hajlékuk a Pokol, s ínség a végzetük.” (9-73. „Harcoljatok azokkal, kiknek megadatott az Írás és nem hiszik Allahot, az Ítélet Napját, s nem tiltják azt, amit Allah és az Ő Hírnöke megtiltott, s nem vallják az Igaz Hitet addig, míg nem fizetik készséggel a sarcot, s lealacsonyodnak.” (9.29) Igazán nem lehet azt mondani, hogy a Korán harcosai nem beszélnek világosan, ha ezt nem értjük meg, nem az ő hibájuk.

Végül a klímahisztéria. Aki elég idős, az elég sok hisztériát átélt már, különösen itt, Közép-Európában. Nekem a nép ellenségei és az imperializmus elleni harc, továbbá az atomháború közvetlen veszélye voltak az első élményeim. A kubai rakétaválság idejére már hozzászoktam, hogy a világ veszélyes hely, nem izgultam különösképpen, hogy mi lesz, ha az orosz hajók elérik az amerikai blokádot.

A nyersanyagok sem fogytak ki, mint ahogy a Növekedés határai című, 1972-ben publikált könyv mostanra jósolta, és újabb jégkorszak sem következett be, mint ahogy azt a hetvenes években sokan hittel hirdették. Igazából mind­össze egy alkalommal féltem, amikor 1956-ban, november 4-én bejöttek az oroszok. Édesanyám bátorított, hisz e tekintetben már rutinja volt, 1945-ben a lakásunkat is kifosztották, rám meg rám fogtak egy géppisztolyt, mert ordítva tiltakoz­tam az ellen, hogy elvigyék a tikitakit. De túléltük. Ehhez képest a mostani klímahisztéria sehol nincs. De egy átlagos olvasottságú ember, aki tudja, hogy a földtörténetben a klíma számos alkalommal változott úgy, hogy ember még nem is létezett, elhiszi-e, hogy most a klímaváltozást kizárólag az ember okozza?

A középkori kis jégkorszakot követően a felmelegedés a 18. század végén, akkor kezdődött, amikor szenet még nem is égettek. Különben is a szén-dioxid nem szennyező anyag, hanem az élet alapköve. Egy átlagos súlyú emberben 17 kg szén van, ez mind a levegő szén-dioxidjából került a növényeken, majd az állatokon keresztül az emberbe. A szén-dioxidról mint szennyező anyagról beszélni azt bizonyítja, hogy zöld- meg nem zöld politikusaink természettudományi műveltsége a nullával egyenlő.

A szén-dioxid valóban üvegházhatású gáz, de hatása eltörpül a vízgőzé mellett, amely halmazállapot-változásai (víz, gőz, jég) révén stabilizálja a Föld klímáját úgy, hogy az az elmúlt 600 millió évben 10 és 25 Celsius-fok között változott (jelenleg 14 Celsius-fok).

A klímahisztériának nem lenne különösebb jelentősége, ha hívei nem akarnák erőszakos eszközökkel átalakítani Európa iparát. Míg a szén-dioxid klímahatása jórészt hit kérdése, a szén-dioxid-kibocsátás csökkentése már a számításoké, itt vita nem lehet. A számítások pedig azt mutatják, hogy amit a zöldek, meg nyomásukra a bizottság az európaiakra akar kényszeríteni, – nap- és szénerőművek, hidrogéngazdaság – az zsákutca, ez hatalmas bukáshoz fog vezetni.

A szén-dioxid-kibocsátás lényeges csökkentését kizárólag atomerőművekkel lehetne elérni, amit viszont a zöldek elutasítanak. Ez is bizonyítja, hogy nem valós problémáról, hanem egy mozgalmi célról van szó, amelyet könnyen el lehet adni a Földért egyébként (más okok miatt) jogosan aggódó embereknek.

Három kérdést tekintettünk át a nagy távlatú tendenciák tükrében. Mindhárom esetben elég világos, hogy mi a perspektíva, mi várható. Az öreg emberek tudják, hogy a távolinak tűnő jövő egyszer eljön, bármilyen messze is látszik ma az időhorizonton. De hogy hova érünk el akkorra, azt a mai döntéseink határozzák meg.

(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)