A szilveszteri előkészületek nem vettek valami sok időt igénybe, J. Károly csak két doboz sört, egy csomag ropit, egy kis üveg pezsgőt, hat virslit és hat kiflit vásárolt, mert a virslit puha kiflivel szerette, vastagon megvajazva, illetve egy lencsekonzervet is vett, hogy sok pénze legyen, pontosabban hogy több legyen, mint az előző évben.
Minden újévkor lencsét eszik, de pénz dolgában még nem jutott előrébb. Azt gyanította, hogy a konzervből kispórolják a szerencsét, s talán jobb volna a háznál egy asszony, aki rendes lencsefőzeléket tenne ebédkor az asztalra.
A szomszéd lépcsőház ajtaján felfigyelt egy piros tollal írt hirdetményre: „SAKKpartnert keresek! Kolbertin Sebestyén, földszint 4.”
J. Károly gondolkodás nélkül be is csöngetett, pontosabban fölizzott a gondolat szikrája benne, hogy vajon tud-e még sakkozni, mert a középiskolában ült utoljára tábla előtt, és arra nem emlékezett, hogy győzött-e valaha is bárki ellen.
Kolbertin Sebestyén közelebb volt a kilencven, mint a nyolcvan évhez, kerekesszékben ült, sovány arca kikerekedett, amikor J. Károly megmondta, hogy olvasta a hirdetményt. Rögtön partit kezdeményezett volna, de jó lesz este is, mondta, mármint ha J. Károlynak nincs más terve szilveszterre.
J. Károlynak csak a virsli volt a terve vajas kiflivel, és megkérdezte, hogy elhozhatja-e magával, de Kolbertin Sebestyén ellentmondást nem tűrő hangon azt felelte, hogy sakk közben nem eszünk. „Egye meg otthon, kilenckor várom, ne késsen!”
Izgatottan ért haza, már a lépcsőfordulóban eszébe jutott, hogy az egyik magazinban volt néhány évvel ezelőtt egy sakkmelléklet, és milyen szerencse, hogy nem szokta kidobálni a régi dolgokat, így legalább felkészül a szilveszteri sakkpartira.
Az első órában ötször kapott ki, a másodikban csak négyszer, attól függetlenül, hogy sötéttel kez-dett-e vagy világossal, hogy az általa ismert skót megnyitást alkalmazta-e, vagy próbálta utánozni az öreg stratégiáját, de az sem számított, hogy merész lépésre szánta el magát, vagy óvatosan mozgatta a bábukat.
Bár Kolbertin Sebestyén kétszer rászólt, hogy a parti közben beszélni sem lehet, J. Károly röstelkedve megjegyezte, hogy nem igazán jó játékos. Kolbertin Sebestyén csak annyit felelt, hogy azt látja, de egyáltalán nem az a lényeg, hogy ki győz, és ha már beszédbe elegyedtek, itt az ideje, hogy mára befejezzék. Amúgy is mindjárt éjfél.
Végighallgatták a himnuszt, Kolbertin Sebestyén elnézést kért, hogy ülve maradt, tizenöt éve már, mondta, de nem folytatta.
„Ha megenged egy tanácsot – kézfogás közben J. Károly szemébe nézett, a tekintete egyszerre volt szigorú és hálás. – Ne az legyen a cél, hogy győzzön! Ha mindig a lehető legjobb lépést találja meg, maga a győztes, mindegy, hogy mi lesz a parti kimenetele. Ezt jegyezze meg, barátom! Boldog új évet, és este kilenckor várom!”
(A szerző irodalomtörténész)