Az Illés szekerén (1908) kötetben kiadott Az Úr érkezése vers címét vette kölcsön a kezemben tartott antológia, benne a két legismertebb karácsonyi Ady-verssel. A Karácsony még abban az 1899 nyarán Debrecenben megjelent Versek című kötetben található, amit az Összes versek a Függelékben közöl az 1903-as nagyváradi Még egyszer darabjaival együtt, mintha a költő csak az 1906-os Új versekkel született volna meg. Pedig több korai műve közt ez is előrejelzi azt az Ady Endrét, aki a francia szimbolistákat követve újította meg a magyar poézist – és előremutat a másik legismertebb ünnepi költeményre, az 1912-es Kis, karácsonyi énekre.
A több mint évtizedes távolság ellenére is rokonságot mutat a megszólalásmód, amelyben ott van még a romantika és a népköltészet öröksége, és ott van már a hadakozó költő szereplírai tudatossága. Idézzük föl az 1899-es Karácsony harmadik szakaszát! „Ha ez a szép rege / Igaz hitté válna, / Óh, de nagy boldogság / Szállna a világra. / Ez a gyarló ember / Ember lenne újra, / Talizmánja lenne / A szomorú útra. / Golgota nem volna / Ez a földi élet, / Egy erő hatná át / A nagy mindenséget, / Nem volna más vallás, / Nem volna csak ennyi: / Imádni az Istent / És egymást szeretni… / Karácsonyi rege / Ha valóra válna, / Igazi boldogság / Szállna a világra…”
Az általános vágyakozással szemben a megelőző két szakasz ars poeticai jellegű. A nagyváros zajában és díszletei közt sóhajt vissza Ady a szülőföld ünnepi istentiszteletére, megszólaltatja szeretetvágyát és az Istenhez tartozás lelkifurdalásos epekedését.
„De jó volna”: fohászkodni, megnyugodni, mindent elfeledni, gyermek lenni, kibékülni, üdvözülni. Hiszen: „Karácsonykor / Magába száll minden lélek.” A boldogság („A Messiás / Boldogságot szokott hozni”), a hálaadás („Hálát adnak / A magasság Istenének”) és a szeretetérzés („Minden szívben / Csak szeretet lakik máma”) fájdalmas hiány a költő számára. Az első rész mind a négy szakában megismételt „Az én kedves kis falumban” sor a szülőfalu mellett Szilágylompértra is utal. Gyakran meglátogatta az apai nagyszülőket, a templomot, egy 1914-es levél tanúsága szerint második otthonának tekintette. Az önmagával való szembesülés, a hiány kifejezése a vers, és a feltételes mód az óhaj fájdalma. „Bántja lelkem a nagy város / Durva zaja, / De jó volna ünnepelni / Odahaza.”
Az „Úgy, mint régen” emlékképe a „most” helyzetével feszül szembe. Ady távol van, nem fohászkodik, nem ünnepel, nyugtalan és békétlen, nem feledheti el a vétkeit, szembesülnie kell azzal, hogy a felnőtt ember a saját tetteiért felelős, és úgy érezheti, kárhozatra van ítélve.
Erre a versre is válaszol az 1907-es Vér és arany című kötetet záró ciklus, A holnap elébe nyitó költeménye, a Hazamegyek a falumba. A „városi bujdosót” a szigorú falu mindig kegyesen fogadja vissza, őt gyerekként látja, és nem is a bűnbocsánatért való könyörgést várja, és noha szánja, csak a szeretet és a megbékélés érzését erősíti föl.
„Titkos hálóit értem szőtte / S hogyha leborulok előtte, / Bűneim elfelejti. / Vagyok tékozló és eretnek, / De ott engem szánnak, szeretnek. / Engem az én falum vár.” A gyermek és a felnőtt szembesül sok más (istenes) karácsonyi Ady-versben. Az Egy jövendő karácsony saját halálának víziója, ahol az „Emlékszel a régiekre?” összekapcsolódik a „Valami tán fáj a múltból?” kérdéssel. Az 1908-as Az Illés szekerén kötet A téli Magyarország ciklusa címadó költeményében szintén megjelenik a karácsony- és a gyermekmotívum: „Én most karácsonyra megyek, / Régi, vén, falusi gyerek. / De lelkem hó alatt.”
Az 1909-ben kiadott Szeretném ha szeretnének kötet A harcunkat megharcoltuk ciklusában lévő Egy megíratlan naplóból töredékeit 1908 karácsonyán már Érmindszentről datálta, A Sion-hegy alatt istenes (vagy istenkereső, Istennel hadakozó) ciklus hangjával szólva: „Békesség az Istennek”, halálnak, mindeneknek – sorolja Ady, „De nékem / Maradjon háboruság”. Ingadozik abban a hitében is, hogy vajon a szülőfalu képes-e őt megtéríteni, ám karácsony második napján az évtizeddel korábbi „de jó volna…” vágya hangzik föl ismét: „Talán-talán jobb volna (…) A régi Krisztust keresni. / (…) Krisztus előtt, templomban, / Ugy, miként régen leülni. / Talán-talán jobb volna / Most a faluban, itten, / Fájó haraggal szólni: / Hajh mégiscsak élsz te, Isten.”
A menekülő élet (1912) kötetben (az Istenhez hanyatló árnyék ciklusban) olvasható a Kis, karácsonyi ének. Az érett költő az első kötetben gyakran alkalmazott népdalformához tért vissza, és önszerepének nem egyszerűen gyermeki, hanem „kisfiús” változatát adja. „Szeretném az Istent / Nagyosan dícsérni, / De én még kisfiú vagyok, / Csak most kezdek élni.” A sorokban a ritmus és dallam uralkodik, nincsenek meglepő képei, csupán a „gyémánt-hó” utal az „ismert” Adyra – inkább a kisfiúsan megható odaadás dominál. Mégis: az „Isten-dícséretre” kiálló gyermek áldozathozatala („Uj csizmám a sárban / Százszor bepiszkolnám, / Csak az Urnak szerelmemet / Szépen igazolnám”) egyúttal a felnőtt férfi vágya a tisztaságra.
A hatéves gyermek tisztaságára – de ezt az emléket az „1883 / Csúf karácsonyában” zárás már az érett férfi lelki helyzetjelölésévé alakítja át. Mint ahogy az utolsó, a költő életében megjelent kötet, A halottak élén (1918) Ésaiás könyvének margójára ciklusában szereplő Virágos karácsonyi ének című vers egzisztenciális (egyszerre lelki és fizikai) státusza is ugyanezt jelzi: „Óhajtozom el a Magasságba, / Nagy a csúfság idelenn”. Csak a karácsony, a Krisztust közénk küldő emberi vágy (és isteni szándék), a gyermekségben fogant, bepiszkolhatatlan örökség szabadíthat ki e csúfságból.
(A szerző irodalomtörténész)
