Vélemény és vita
A hit ereje
Olaf Scholz, az új német kancellár esküjének szövegéből kihagyta az „Isten nevében” szófordulatot, arra hivatkozva, hogy ő nem vallásos. Ajánlom az alábbiakat a messzi 15. századból a kancellár úr figyelmébe
Álltam Santo Domingóban Kolumbusz Kristóf (570 éve született) embernagyságú szobra előtt, és mélyre szívtam a levegőt a róla elnevezett bűbájos téren. Ahogy felemeltem a fejem, és fölfelé tekintettem, az volt az érzésem, mintha a szoboralak egyre csak növekedne, hatalmassá terebélyesedne, és már csak ő volna a téren, kiszorítva minden pálmafát, bokrot és virágot.
Megpróbáltam megfejteni, mi az, ami a szobor látványából megérintett. Bámulatos állóképessége? Testi ereje, amelyet alárendelt a lelkének? Eufórikus állapota, amikor ügyének sorsa miatt nem aludt és nem evett? Kiapadhatatlan energiája és lelkesítő ereje? Önsanyargatása? Keménysége, amikor a lázadásokat leverte? Taktikai érzéke az indiánok nyílvesszői ellen? Embersége?
Arra a következtetésre jutottam, hogy Kolumbusz hite volt az, ami a látványból megérintett. Ezt a hitet nehéz földi szóval, emberi fogalmakkal kifejezni. Pilinszky János írja: „A tökéletes hit csodája – kívülről nézve – mindig rejt valami fölfoghatatlant.” Az admirális esetében is így van, aki már a nagy tervért folytatott harc idején a Gondviselés eszközének tartotta magát.
Meggyőződéssel állította, hogy az Úr akaratából cselekszik, és egy nagy viharból való csodálatos megmenekülése után határtalanul hitt is a küldetésében. „A mi Urunk kiválasztott engem, hogy hirdessem az »új eget és az új földet« – írta –, amelyeket megjövendölt János a Jelenések könyvében, és megjósolt Ézsaiás próféta könyvének hatvanötödik részében, és oda az Úr mutatta nekem az utat.”
Kolumbusz akkor sem vesztette el bátorságát, és nem csüggedt, amikor zászlóshajója, a Santa María elpusztult. Hívő ember volt, ezért a katasztrófát olyan eseménynek tekintette, amelyet az Úristen rendelt el. Kitűnően ismerte az Új- és különösen az Ószövetséget. Útmutatást keresett a Bibliában, és meg volt győződve arról, hogy „a próféták szelleme lebeg benne”. Különböző leírásokból tudjuk, hogy azokban az időkben a világiak közül a tengerészek voltak a legvallásosabb emberek.
Minden hajón az egyik hajósinasnak volt a feladata, hogy napkeltekor kis dalocskát énekeljen, amely így kezdődött: „Áldott legyen a Nap fénye / És a Szent Kereszt, az emberek reménye.” Utána a hajósinas elmondta a Miatyánkot és az Üdvözlégyet, majd Isten áldását kérte a legénységre. Hangos énekszóval jelezte a fél órákat, amikor a homokórát megfordította. Naplemente után, az első éjjeli őrség felállítása előtt mindenkinek részt kellett vennie az esti ájtatosságon. A szertartást újfent a hajós-inas vezette be, aki azt énekelte: „Istenem, adj jó éjszakát, / Le-gyen jó útja hajónknak, / kapitány urunknak, kormányosunknak és a legénységnek.”
Természetes, hogy ezekben az imádkozásokban Kolumbusz is részt vett. Biztos vagyok abban is, hogy négy utazása során nála többet senki sem imádkozott. Az admirális istenhite a bizalomra és az alázatra épült. Vezérlő ösvénye volt, a lelke nemesedett általa. Gyanítom, hogy soha nem talált volna rá az Újvilágra, ha töretlen hitére nem támaszkodik. Ezt éreztem Santo Domingo főterén, a szobra láttán, és George Santayana angol filozófus, költő és író gondolata megerősített: „Kolumbusz egy új világot fedezett fel, és csak olyan térképe volt, melyet a hite rajzolt fel az égboltozatra.”
(A szerző újságíró)
