Majdnemszindróma

Egyik legkedvesebb filmemben, az Apocalyptóban a főhőst az életére törő martalócok Majdnemnek nevezik el. Ezzel jelzik, hogy nem tud elmenekülni, nem tudja megmenteni feleségét és gyermekét, a törzsét, minden kísérlete csak majdnem sikerülhet. Hogy mi lesz Majdnemnek és üldözőinek, sőt az erdő szelíd népére kívülről rátámadó és belülről elrothadó civilizációnak a sorsa, bárki megtudhatja, ha megnézi a filmet. Igaz, valószínűleg a világ egymillió tévécsatornája közül egy sem tűzi műsorára mostanában Mel Gibson e megdöbbentő alkotását.

Ami miatt gyakran felidézem a döbbenetes képeket, az éppen ez a „majdnemszindróma”, amely néha, úgy tűnik, Európa és benne a magyarság történelmére is jellemző. Vékony hajszálon múlt sokszor a létünk is – majdnem elpusztultunk –, és ugyanilyen vékony hajszálon múlt az is, hogy igazán nem tudtuk bejárni azt az utat, ami nekünk rendeltetett.

Az utóbbi fáj jobban, mert a pusztulást felfogni sem tudjuk, pedig szemünk láttára történik. A jelenben. Most is – mint sok száz év óta oly sokszor – fenyeget a pusztulás is, de bennünk van az esélye a küldetésünk beteljesítésének is. Kevés generáció menekülhetett meg a „majdnemszindróma” nyomasztó helyzeteitől. Ezek ugyanis döntéseket igényelnek, döntéseket, amelyek élet és halál kérdéséről szólnak. Voltak olyan nemzedékek, amelyek elhessegették maguktól a gondot, közönyössé váltak, önfeladóvá.

Döntsön helyettük más. Legyen úgy, ahogy más akarja. Jelentkező mindig akadt, akár terjeszkedő nagyhatalom, akár agresszív belső minoritás. Sose lett jó vége. Pedig majdnem kivívtuk az igazunkat 1849-ben, majdnem ledolgoztuk évszázados hátrányunkat a „boldog békeidőkben”, majdnem sikerült elkerülni a német megszállást a második világháborúban, majdnem sikerült parlamentáris demokráciát létrehozni 1945 után, majdnem kivívtuk a szabadságot 1956-ban…

Nem akarom folytatni a „majdnemszindróma” felemelő és gyászos stációit. Szeretném, ha vége lenne. Nincs több „majdnem sikerült”, nincs több „majdnem összejött”. Dalokat, könyveket, érzéseket keresek: segítsenek. Keresem a dalt, amely akkor is velem lesz, ha rossz felé billen a sorsunk, és akkor is, ha sikerrel járunk. Vajon melyik dal jut majd eszembe, ha kell a segítség – ha nagyon kell –, hogy megkönnyítse az átjutást a szenvedés helyéről a selymes mezőre? Melyik dallamot idézem majd fel? Amit édesanyám énekelt százszor is simogatón, amikor beteg voltam? Vagy amit egy lány dúdolt vidám önfeledtségben, szerelmes pillanatban? Vagy amit remegő templomban hallottam az orgona borzongató búgásában, amikor megismerkedtem a félelemmel? Vagy amit meghallva potyogtak a könnyeim, mert éppen nekem szólt ott, a tömegben a koncerten. Vagy amelyet százszor egymás után lejátszottam a lemezjátszón, egyedül busongva a sötét szobában. Vagy amelyet, ha az autóban meghallok, felidézi azt a mámoros érzést, hogy földön túli öröm vár, és már csak tíz kilométer, már csak öt, már csak egy háztömb.

A zenebona zavar, de szeretném, ha velem lenne az a dal amikor nagyon kell, és most félek, hogy nem jut majd eszembe. Összezavarodnak bennem a hangok, dallamok, ritmusok. Túl sok a dal és túl kevés. A csend vajon milyen lesz? A tengermély csendje? Süket űr vagy a dalok – legalább egy dal – velem jöhetnek az ismeretlenbe? Nem baj, ha nem tudom felidézni, hiszen az emlék nem jön velem, a tudás sem, a pillanat sem, semmi sem. Ez már nem a „majdnemszindróma” világa.

Keresem a könyvet is. Szeretném, ha ott lenne velem. Betenném a pakkomba, amit magammal viszek, akkor is, ha tudom, hogy semmi sincs, amit magammal vihetek. Egy könyv, amelyben ott vannak a versek, de legalább az az egy vers, az a novella, regény, az a helyzet, az a gondolat, amely velem lopódzhat valahogyan. Belefagy a lelkembe, amely majd kiengedhet ott közel, hozzád, és ha nagy is volt a mozgás a tér és idő között, megmarad belőle egy érzés. Már itt az idő szelektálni. Kiválasztani a könyveket.

Odahelyezni a kezem ügyébe, hogy elérhessem, ha itt az idő. Ha már úgy érzem, hogy nem lenni nem olyan nagy baj, hisz legfeljebb a testből költözik ki a lélek. Nehéz lesz kiválasztani azt a néhány kötetet, kicsit félek is, hogy dacoskodva üresen hagyom majd az éjjeliszekrényem. Ez majdnem, de mégsem. Ez is majdnem. Amit magam írtam, az is csak majdnem. Csak majdnem értettem, mi történik velem. Csak majdnem voltam őszinte, csak majdnem tudtam segíteni, majdnem, majdnem. Szeretni vajon tudtam-e egészen, tudok-e egészen?

Keresem az erőt. Hogy hittel, akarattal, kitartással fel tudjam fogni, hogy az élet nem valami majdnemöröklét, hanem pusztán az öröklét egy rövid kis anyagban is megtestesülő, szellemben is átlényegülő szakasza. Keresem az erőt, hogy ne meneküljek tovább, hogy erős lábakon szembeforduljak a kihívásokkal, vállaljam a küzdelmet, a szenvedést. Nézzek szembe a betegséggel, bajjal.

Nem találom már az erőt, nem áltatom magam azzal, hogy dolgom van még. Hogy szükség van rám. Még itt tart, hogy a majdnemélet is jobb, mint a nem élet, de lelkem mélyén várom már, hogy mehessek. Keresem az erőt, amely nem engedi a méltatlan búcsút. Nem hazudom magamnak, hogy nem félek a betegségtől, haláltól, és legnagyobb félelmem a majdnemhalál, vagyis hogy a tényleges elszólíttatásom és befogadásom előtt megtörténjen a lecsupaszodás.

Múltidézés révén keresem a pillanatokat, amikor a „majdnemszindrómán” sikerült túllépni. De vajon a múlt melyik pillanata kél velem útra? Melyik lesz az a titokzatos történelmi helyzet, amely elkísér? A Fórum tüzeinek füstjét érzem-e majd az orromban, és kiáltanám: „Vigyázz Caesar!” Vagy az austerlitzi csatamezőt ellepő ködben várom a Napot? Vagy a Körút sarkán állok a Corvin közben, mindjárt lőnek az oroszok.

A sivár udvaron nyakamra éppen most csúsztatja a sovány hóhér a kötelet. Mennyi majdnem-Mohács, majdnem-Rákóczi, majdnem-Kossuth. Nincs már értelme mozdulni. Bolyongani. Jó így várni, hogy az utolsó pillanatban a lelkembe lehelje még a múlt a katedrálist építő mesterek imáját. Akik tudták, hogy nem fejezhetik majd be az épületet, de nem majdnem lesz kész, mert jönnek az utódaik, akik biztosan felteszik a keresztet a torony csúcsára. Akik látni fogják a toronyból a sas szárnyalását a levegőég kékjében. Azt szeretném látni én is.

Nyomaszt minket a kiterjesztett, kiterebélyesedett baj. Az ember legfőbb dilemmája a „majdnemszindróma”. Hisz oly keveseknek adatik meg a teljesség, még talán a szentek életében is ott van egy kicsinyke hiányérzet. Ők biztosan így érzik. A teljesség nem tökéletesség, mint ahogy az életünk értelme is csak egy isteni tükörben nyeri el valós értelmét. Ott válik nyilvánvalóvá, ott dől el, hogy cselekedeteink, érzéseink – örömeink és bánataink – milyeneknek találtatnak. Abban a tükörben megmérettetnek a nemzetek is.

A nemzeteket szét lehet bontani személyekre. Amikor a nemzetek létét támadják, valójában mindannyiunkat személyünkben támadnak. Amikor a nemzetek létére törnek, valójában az életünkre törnek. Mert a nemzetet mi alkotjuk. Őseink hozták létre, őrizték meg, és a mi dolgunk tovább örökíteni. Szinte látom a gyilkosok vicsorgó arcát, hallom gúnyos hangját: „Majdnem!” Még azt hiszik, erősebbek, még azt hiszik, trükkökkel, hazugsággal, erőszakkal elérhetik a céljukat. Még azt hiszik, örökké csak futunk, hátrálunk. Azt hiszik, az anyagba süppedt szellem mindenható, és a naiv jó szándékot kijátszva hatalmuk érdekében felépíthetik a bálványok salakpiramisait.

Vigyázzunk, nehogy azt érezzük majd a megmérettetésnél, hogy tényleg csak majdnem éltünk. Csak majdnem szerettünk. Majdnem hittünk. Majdnem voltunk emberek, és majdnememberek voltunk. Sikerülnie kell, mert hisz a filmbéli Majdnemnek van igazi neve is, Jaguár Mancsnak hívják, legyőzi a félelmet, legyőzi üldözőit, megmenti gyermekét is, és – mivel Isten teremtménye – biztosan legyőzi a halált is.

(A szerző történész)