Vitéz Ferenc

Vélemény és vita

Kiemelkedni az időből

Szobakatedra

Az egyetemi diákság meghívá­sának eleget téve egy ünnepi Pi­linszky-előadásra készültem advent első vasárnapja után, mikor fölfigyeltem a közösségi hálón megosztott, a költőtől idézett sorokra, a Hitünk titkairól című, 1974-es prózai diptichon második részére. Eredetileg nem beszéltem volna a publicista és esszéíró Pilinszkyről, hiszen az egy újabb előadást kívánna, ám a várakozás helyzete váratlan fordulatot hozott a haj­-nali készülődésbe.

Egykoron még Nagy Attila olvasáskutató emelte ki Pilinszkynek itt olvasható, remekbe szabott gondolatát, – a témához idomulva azt a könyvekben rejlő kincsekre értve – mely szerint „meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk”. Ez azt jelenti, hogy vannak olyan dolgok és jelenségek, melyek tulajdonlása ugyan természetesnek tűnik, mégis mindig meg kell küzdenünk azért, hogy birtokba vehessük.

Nemcsak a kulturális norma-, tehát az elsajátított értékrend és a szintén normatív orientációhoz sorolt vallási világ­kép (benne a megváltó kegyelembe vetett hittel) tartozik azok közé a célképzetek közé, melyek teljesüléséért erőfeszítéseket kell tenni, de ilyen például az autonó­miánk vagy a nemzeti identitástudat őrzése is. Ez utóbbi nem új feladatunk, Kölcsey Ferenc is figyelmez­tette erre az őt követő ifjú generációt.

„A mi háznépünk e nemzet, s ősi házunk ez egész ország, ennek határain kiterjedve virul az élet, melynek zajában munkálva és hatva forognunk kell” – írta a Parainesisben, s különbséget tett a nemzet és sokaság között is. A nemzet „együvé állott egész”, a sokaság csak a részek véletlen társulása, a nemzetnek „van állandó pályaköre, melyen (…)bizonyos egyetemi (értsd: egyetemes) rendszerrel mozog, míg a sokaság ok nélkül támadó és eltűnő hullámok szeszélye”.

A nemzet türelmes, a sokaság izgága – folytathatnánk, vagy Pilinszkyhez visszakapcsolódva: a várakozás már maga is az örömöt tápláló ajándék, míg a türelmetlenség az önmagát fölfaló vágy. „Az a gyerek, aki az első hóesésre vár, jól várakozik, s már várakozása is felér egy hosszú-hosszú hóeséssel.

Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé – szabad és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől, szomjától. Aki pedig jól várakozik, az időből épp azt váltja meg, ami a leggé­piesebb és legelviselhetetlenebb: a hetek, órák, percek kattogó, szenvtelen vonulását. Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár.”

Advent címmel (az Új Ember hetilap munkatársaként) Pilinszky 1967-ben is írt egy rövid esszét, innen való a következő idézet. „Az egyházi év – híven isteni tartalmához – nem egyszerű utánzata a természet gyönyörű körforgásának, hanem mintegy a szeretet mélységeiben tárja föl előttünk a múlt időt, ahogy a szertartások szépséges, isteni koreográfiája is egyszerre mintázza a csillagok néma körforgását, s ugyanakkor előképe már a tiszta szeretetbe öltözött új teremtésnek, kifejezője az isteni megtestesülés véghetetlen intimitásának.

Isten és a teremtés, Isten és ember viszonyának, jelentésének, realitásának erre az új, vadonatúj megélésére szóló meghívás számunkra az adventi időszak. Olyan hajnal, melynek napja emberi és teremtményi sorsunk legbensőbb magjában kel fel, de épp bensőségességével képes értelmet adni az időnek.”

Az idő nemcsak Einstein képletében leválaszthatatlan a térről, de az „isteni formulában” is. Nem akartam ugyan a bestselleríró José Rodriguez dos Santos regényének (épp Einsteinről szóló fikciójának) címével példálózni, a múló, a kronológiai időt mégis szükséges szembeállítani a kairoszi, az ünnepi idővel, mely éppen a szakrális (Istenhez tartozó) jelentésében válik minőségi idővé. Ennek nincsen meghatározható „kiterjedése” – és erről, a múlt, jelen és jövő egybetartozásáról beszél Pilinszky is A várakozás szentsége című (az Új Ember 1975. december 14-i számában megjelent) jegyzeté­ben.

„Arra várakozunk, ami már réges-régen megtörtént” – írja a költő, utalva arra, hogy az emberiség mindig is tudta: „tér és idő mechanikus határait képes elmosni a minőség, a jóság, a szépség és igazság ereje. Elég, ha a nagy drámákra vagy a nagy zeneművekre gondolunk, melyek titokzatos módon attól nagyok, hogy többek közt alkalmat adnak arra is, hogy a jövőre emlékezzünk, és a múltra várakozzunk.”

Paradoxonnak tetszik a megfogalmazás, hiszen az emlékezés és a várakozás időbelisége megfordul. A minőség ideje egyrészt időtlen, másrészt a folyamatos jelen. Ezekben a kiváltságos pillanatokban, melyeket advent idején ajándékba kapunk egyszerre lehetünk jelen minden időben – s az idők fölött is képesek vagyunk eligazodni.

„Amikor Bach passióját hallgatjuk: honnét szól ez a zene? A múltból? A jelenből? A jövőből?(…) Egyszerre szól mindenfelől.” S Pilinszky megismétli az egy évvel korábbi gondolatot, miszerint a már létezőre való várakozás lényege, ahogy „a szeretet misztériuma sem egyéb, mint vágyakozás az után, aki van, aki a miénk.” S miközben mi erről a várakozásról és vágyódásról „csak dadogva tudunk beszélni”, felismerjük a várakozás közben, hogy „Isten beleszületett az időbe, (nekünk pedig) módunkban áll kiemelkedni az időből.” 

(A szerző irodalomtörténész)

Kapcsolódó írásaink

Őry Mariann

Őry Mariann

Elszigetelődve

Ā„Magyarország viszonya Macron elnök úrhoz a tisztelet” – adta meg az alaphangot Orbán Viktor kormányfő, amikor hétfőn közös sajtónyilatkozatot tett a francia államfővel

Bogár László

Bogár László

Csúcsdemokrácia

ĀA szervezők demokráciaértelmezésének toleranciasávja lényegében nulla